„A fiatalok tegyék azt, amit ők akarnak!” (I.)

– Bár családneved sokaknak ismerős, keveset tudunk rólad itt, Aradon. Szeretném, ha röviden bemutatkoznál. Ki tulajdonképpen Matekovits László?

– Nehéz kérdés.

– Mikor és hol születtél?

– ’67-ben, Aradon… És telik az idő… Röviden: egyetemi tanár vagyok Torinóban. 

– Hova jártál iskolába?

– Az elemit és az általánost az 1-esben, a középiskolát a Slavici Líceumban végeztem.  A magyar tagozat utolsó végzős osztályában. A feleségem is oda járt, egy évvel lejjebb. Őket a végén áttették a 3-asba. Ott érettségiztek.

– Vannak-e kellemes vagy kellemetlen emlékeid az iskolából?

– Tanultunk. Jó volt az iskolában.

– Kedvenc tantárgyad?

– A matek. Bera Zoltán tanította.

– Kedvenc tanáraid?

– Kicsit furának tűnik a „kedvenc” jelző. Mindegyikükkel jól megvoltam: Miltaller Krisztinával, Chebeleu Ágnessel, Brauch Magdával… Senkivel sem volt különösebb bajom. Fizikatanárunkat, Baloghnét is kedveltem.

– Jó tanuló voltál?

– Nem szeretek dicsekedni. Első-második… Az általánosban 16. voltam. Ezért nem vettek fel pionírnak az első „fordulóban”. Aztán feltornásztam magam. Az egyetemi felvételikor, 1986-ban nekem volt a legmagasabb médiám Arad megyéből. Felhívtak a tanfelügyelőségről, és gratuláltak.

 

„Nem kellett volna összevonni az iskolákat”

 

– Szerinted milyen változásokat, reformokat kellene bevezetni a tanügybe?

– Nem tudom pontosan, milyen most a romániai tanügy. Csak azt tudom, hogy milyen volt…

– Most is majdnem ugyanolyan, mint 25 évvel ezelőtt.

– ’92 óta Olaszországban élek. Nem feltétlenül tetszik nekem az olasz tanügy. Ismerem, mert a fiam oda járt. De azt látom, hogy aki innen odamegy, javarészt megállja a helyét. Ha a román tanügy annyira rossz lenne, akkor nem állnád meg a helyedet külföldön. Objektív szemszögből nézem a dolgokat. Nem mondom, hogy nem lehetne jobb… Vannak jobb meg kevésbé jobb részei. Biztos, hogy nem jó az, ami állandóan változik… Nem a változással van baj, hanem avval, hogy nincs idő arra, hogy leülepedjék az, amit csinálni akarnak. Egyébként Olaszország sem a stabilitás példaképe… Jó dolog az, hogy itt a tankönyveket ingyen adják, még akkor is, hogy lehet, ez politikai fogás… Úgy látom, hogy a tanterv itt kevésbé zsúfolt, mint kint.

– Én épp fordítva tudtam.

– A fiam másfél évig Sydney-ben tanult, és sokkal előrébb jutott második osztályban, mint az olaszok. Idén a tizenegyedik osztály első féléve után Marosvásárhelyre került, és két hónap után az első tanulók között van, annak ellenére, hogy most épp román iskolába jár. Torinóban olaszul tanult, Sydneyben angolul. 

– Jelentett-e hátrányt ott neked az, hogy magyar iskolába jártál?

– Abszolút nem, de az is igaz hogy azelőtt érettségiztem, mielőtt összevonták volna az iskolákat. Azt gondolom, hogy nem kellett volna összevonni őket egy fedél alá. Ez a magánvéleményem. Óriási hiba volt, szerintem, hogy a Slavici-ból elvitték a magyar osztályt. Ennek hosszú távú kihatása van, és nem feltétlen pozitív irányba.

– Hány idegen nyelvet ismersz?

– Mi az, hogy idegen nyelv?

– Amelyik nem az anyanyelved.

– Román – úgy tanultam az egyetemen, angol – úgy tanítok, és az olasz. A franciát megértem, ha lassan beszélnek; sajnos nem tudok oroszul, kínaiul.

 

„Háromszázötven tudományos dolgozatot közöltem”

 

– Érettségi után hova mentél egyetemre?

– Bukarestbe. A Politechnikára, azaz a műszaki egyetemre. Elektronikára. A 350-ből tizenhatodikként jutottam be. Nagyon jó volt az egyetemen. 

– Hogy kerültél ki külföldre?

– A forradalom után lehetőség nyílt pályázatok benyújtására, hogy kint készítsük el ötödév végén az államvizsga-dolgozatot. Franciául vizsgáztam, ugyanis Franciaországba akartam menni. Egy hét alatt elmélyítettem a francia nyelvtudásomat, de közben Franciaországban beteltek a helyek. Mondták, ha akarok, mehetek Olaszországba, Torinóba. Mentem Torinóba. És ma is ugyanazon az egyetemen dolgozom.

– Szurkolsz a Juventusnak?

– Abszolút hidegen hagy a futball, de tudom mindegyik játékosuk nevét; a fiam nagy Juventus-drukker. Nem járok meccsekre, de a tévében néha megnézem őket, együtt a fiammal. Itthon összesen két UTA-meccsen ha kint voltam.

– Torinóban államvizsgáztál?

– Nem, Bukarestben, 1992-ben. Utána felvetődött a doktorátus lehetősége. Visszamentem három évig, mindenféle anyagi támogatás nélkül. De valahogy kihúztam.

– Mi volt a disszertációd témája?

– Antennákkal foglalkozom. Magyarul: NYÁK – NYOMTATOTT ÁRAMKÖRŰ antennák.

– Hol használják ezeket az antennákat?

– Repülőgépeken, űrhajókon, hajókon, sok helyen…

– Gyakorlati vagy elméleti típusú vagy?

– Elméleti. Nem vagyok az, aki cinez reggeltől-estig a laborban. Bár több évig feleltem a laborért is.

– Jelenleg is az antennák fejlesztésével foglalkozol?

– Igen. Eddig kb. 350 tudományos dolgozatot közöltem ezekből 71 folyóiratban.

– Milyen tanári fokozatig jutottál el?

– Egyetemi docens vagyok.

 

„Az antennák az emberi testbe is beültethetők”

 

– Szakterületednek van perspektívája? Nyugdíjas korodig foglalkozhatsz ezzel a témával, vagy útközben át kell majd térned egy másik területre?

– A telefonok óriási lépésekben fejlődnek. Ma már bevezetik az 5G-rendszert. Mindegyik újabb telefon-típushoz újabb és újabb miniatűr antennákra van szükség, az önműködő gépkocsikban szintén antennákat és radarokat alkalmaznak… Tíz éve úgynevezett meta-anyagokkal is foglalkozom. Ezeknek különleges tulajdonságaik vannak; például nagyobb hatásfokú szenzorok létrehozását segítik elő, vagy, ha megvilágítják őket, átlátszóvá, láthatatlanná válnak, s ezáltal biztonsági feladatokra is használhatók. Az alkalmazási területek sora folytatódhat. Az antennák az emberi testbe is beültethetők; ha megvilágítjuk őket egy bizonyos impulzussal, az antenna küldi a jelet egy szenzorhoz, amely megindítja az előzően behelyezett gyógyszer adagolását, hogy csak néhány példát említsek.

– Tanítasz is az egyetemen, vagy csak a kutatással foglalkozol?

– Fele-fele. Két kurzusom van.

– Mi a fontosabb egy kutató tevékenysége során: a munka, a szerencse vagy az ihlet?

– Attól függ, hogy milyen elbírálásban tesszük fel a kérdést: személyes, vagy a cég elbírálásában, amelynek dolgozom? Mert a kettő teljesen ellentétes. A cég, amelyik a pénzt adja a kutatáshoz, csak az eredményt nézi. Mint egyén az a fontos, hogy amit csinálsz, tényleg érdekeljen, s hozza meg a várt megelégedettséget, hogy megvalósítottál valamit, amit más még nem. Ide tartozik, hogy van három szabadalmam, amiket el is fogadtak. Persze ez nem elég ahhoz, hogy karriert csináljak. Az egyetemnek nem az kell, hanem, hogy a munkámon keresztül pénzt és hírnevet hozzak.

– Olvasom, hogy rengeteg helyen tartottál előadásokat a világban. Hogy működik ez? Hívnak, vagy bejelentkezel?

– Hívnak is olykor, de az esetemben nem ez a jellemző. Vannak konferenciák, ahova elküldöm a munkámat, egy bizottság elbírálja, s utána bemutatom. Én is benne vagyok hasonló bíráló bizottságokban. Akire rábólintanak, mehet, fizeti a részvételi díjat, az útiköltséget, a szállodát, az általában egy heti ottlétet. A teljes összeg Romániában 600 euró, Spanyolországban 1500 euró, Amerikában pedig 3000 euró körül mozog. Amikor meghívnak, akkor az összes költséget állja az, aki hív.

– Miért jó neked, hogy ennyi konferencián veszel részt, és előadásokat tartasz?

– Reklámozom a munkámat, megismerek embereket…

 

„Huszonöt év után feleségem visszajön az országba”

 

– Hogy szólítanak az olaszok: Ladislau, László vagy Laci?

– Legtöbben Laciként ismernek.

– Sok helyen jártál a világban. Melyik országban, városban érezted legjobban magadat?

– Két és fél évet éltem, dolgoztam Sydneyben. Ott nagyon jól éreztem magamat. Gyerekkorom óta oda akartam menni… Volt egy európai projektem három évre… Dolgoztam Pekingben is három hónapot, meg Moszkvában hat hónapot, Bonnban három hónapot. Ilyen szempontból szerencsésnek tartom magam.

– Gondolsz arra, hogy másik országba költözz?

– Jelenleg érdekes dolog történik velünk. Feleségem nemrég kapott állást, a Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetemen, a MOGYTTÉ-n. Februárban versenyvizsgázott. Huszonöt év után visszajön az országba. Olaszországban sem több a lehetőség, mint itt, és nem a Kánaán. Az egyetemeken nagyon nagy a konkurencia, az igazságtalanság; a torinói sem kivétel, ugyanaz, mint másutt. Vannak ott is kicsit másként, pragmatikusan gondolkodók, akik tudják, mit akarnak, és nem biztos, hogy megkapod épp azt, amit akarsz… Az én szemszögemből nem az a kérdés, hogy álmodsz-e arról, hogy elmenj, hanem hogy miért mennék el máshova. Manapság nem probléma, hogy hol vagy. Most nem az a kihívás, hogy hova menjek. Bárhova elmehetek, ami lehet Burundi vagy Chicago. Megmondom őszintén, a kérdés nem az, hogy a fiam hova fog egyetemre menni. A lényeg az, hogy bárhova megy, ott állja meg a helyét!

– Amióta kint vagy, megváltozott az életfelfogásod?

– Az értékrend biztosan megváltozott.

– Gyakran jársz itthon?

– Kétszer-háromszor egy évben, általában ünnepekkor.

– Nem hiányzik Arad?

– Ha többször jövök, nincs, miért hiányozzék… És kérdés, hogy mi hiányzik: hogy végigmenjek a városon, találkozzak emberekkel, elmenjek a színházba… Nyáron itt töltök két-három hetet. Szüleimmel egyébként naponta beszélünk.

– Olaszországban sok a barátod?

– Nem. Nem vagyok barátkozó típus.

 

„Mindenhol otthon vagyok a világban”

 

– Mesélnél egy kicsit a családodról?

– Feleségem, Ildikó is aradi, egy évvel kisebb, mint én. Az utolsó év kivételével, ő is a Slaviciba járt. Fiúnk, Eduárd, 16 éves.

– Fiatok tud magyarul?

– Hogyne. Otthon magyarul beszélünk.

– Hol tanult meg románul?

– Vásárhelyen most, az iskolában. Két tantárgyból kilencesre áll, a többiből tízes.

– Gondoltál-e arra, hogy nyugdíjas korodra visszaköltözz Aradra?

– Ki tudja, hogy alakul az életünk? Meglátjuk! Én mindenhol otthon vagyok a világban. A fiamnak azt mondom, menjen oda, ahol jó lesz neki!

– Mit gondolsz, miért megy el környékünkről annyi tehetséges ember?

– Most megvannak a lehetőségek, hogy kimenjenek a fiatalok külföldre. De szerintem megvannak a lehetőségek arra is, hogy itt érvényesüljenek. Biztos, hogy kint más minőségű az orvosi ellátás, jobb házakat építenek, jobb a kulturális felhozatal, mint általában itthon (tisztelet a kivételnek). Most vannak, akik elmennek rövidebb időre, hogy tapasztalatokat szerezzenek, és visszajönnek. De hát az olaszoknál is él ez a folyamat, onnan is sokan elmentek/elmennek; Angliába, Franciaországba, az Államokba.  Ott nincs munka, itt van. Igaz, hogy nem fizetik jól.

– Mi az a plusz, amit nyugaton megkapsz, és itt nem? Szakmailag?

– Amikor elmentem, itt semmi sem volt. Most látok az egyetemeken ugyanolyan gépeket, mint nyugaton. A pénz? Nem hiszem. Beszélek kollégákkal az egyetemeken. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt nem lehetett megélni abból, amit kaptak.  Amit most kapnak, abból megélnek. Harminc évvel ezelőtt nem lett volna meg a lehetőség arra, hogy bejárjam a világot. Most megvan.

– Könnyen beilleszkedtél, amikor elmentél innen?

– Nem volt problémám.

– Befogadtak az olaszok?

– ’92-ben, amikor kiköltöztem, még nem voltunk sokan… Addig, ameddig dolgozol, és nem kérsz valamit, minden rendben van. Ha megcsinálod azt, amit megtesznek ők is, akkor soha nem lesz bajod. Akkor van gond, ha többet vársz el, mint amit felajánlanak. Ha úgy mész oda, hogy tudod, nem te vagy otthon, és megcsinálod azt, amit megcsinálnak ők is, akkor nincs baj. Ha többet csinálsz, mint ők, és elvárod, hogy ezt elismerjék, akkor kezdődnek a bajok.

– Otthon tudod már érezni magad ott?

– Ha azt mondtam, otthon vagyok mindenütt, nem mondhatom, hogy ott nem vagyok otthon.....