FARAGÓ PÉTER képviselő, az RMDSZ Arad Megyei Szervezete elnökének a beszéde az október 6-i megemlékezésen

Tegnap este az aradi nagyszínházban megindító és megrendítő előadást láthattunk az egyik aradi vértanúról, Török Ignácról, akivel nem a hóhérok, hanem egy váratlan szívroham végzett. Nem titkolom, hogy az előadás közben, már a mai koszorúzásra gondolva, az motoszkált bennem, mi lenne, ha egyik év október 6-án az aradi RMDSZ nem szervezne megemlékezést a Szabadság-szobornál és a Vesztőhelyen?

Ha nem figyelmeztetnénk előre nemzeti gyásznapunkra. Vajon hányan helyeznék el a kegyelet virágait itt, és kint a vár mellett? Vajon hányan szakítanának időt október 6-án, hogy fejet hajtsanak a tizenhárom vértanú előtt? Hány aradi magyar ember szívébe íródott örök emlékül ez a nap?

Biztos vagyok benne, hogy akkor is nagyon sok aradi és nem aradi magyar hajtana fejet itt és kint a Vesztőhelyen, helyezne el egy szál virágot. Hiszem, hogy október 6-a nem csupán a dicsőség kitörölhetetlen örökségét hagyta nemzetünkre, hanem a kötelességtudatot is, amelyik ezen a gyásznapon minden esztendőben ide szólít bennünket.

Mert ez egy olyan nap, amit semmi és senki nem törölhet ki a magyarság tudatából. Ez egy olyan nap, amikor emelt fővel és büszkén adjuk a világ tudtára, hogy itt vagyunk, itt élünk, dolgozunk és óvjuk, őrizzük kivívott szabadságunkat.

Gyásznapokra szükségünk van és lesz, mert Kölcsey Ferencet idézve, a nemzeti gyásznapok magunkba szállást, önismerést, újult erőt eredményeznek.

Igen, ez egy olyan nap, amikor az emlékezés virágait elhelyezve kötelességünk egy rövid számvetést készíteni. Hogy miért? Az ok egyszerű és kézenfekvő. Mert a magyarságunkat naponta újabb és újabb kihívások érik a hétköznapi életben, a munkahelyen, a társadalomban, s ezeknek kötelességünk megfelelni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a kihívásokat a szőnyeg alá seperjük és meghunyászkodjunk, mert ezzel megtennénk az első lépést nemzeti létünk felszámolása felé.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárki, bármilyen indokkal akárcsak egy fél mondattal is megkérdőjelezze azt, amit mi magyarok itt a szülőföldünkön alkottunk és gyarapítottunk a századok során.

Tisztelt emlékezők,

hidjék el, a kihívásokra csak összefogással, az összetartozás tudatával felelhetünk, mert ellenkező esetben elveszítjük azt, amiért a 13 aradi vértanú is az életét áldozta:

a szabadságot!

És azt, hogy magunk irányíthassuk sorsunkat.

Kötelességünk közösen megfogalmazni és vállalni a céljainkat.

Kötelességünk megvalósítani a céljainkat. Emelt fővel és büszkén, egyenes derékkal, hisz magyarok vagyunk.

Amikor Petőfi azt írta, „hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak”, pontosan látta, miként alakul a jövőnk. Ezt nekünk is látnunk kell, hisz unokáink bármikor nekünk szegezhetik majd a kérdést: mit tettünk azért, hogy a magyarság a következő ezer évben is megmaradjon itt Aradon és az egész Kárpát-medencében?

Az ilyen kérdésre pedig nekünk egyenes és őszinte választ kell adnunk.

Ezért hiszem, hogy nem csupán október 6-a, hanem a lepergő esztendők minden egyes napja arra emlékeztet majd bennünket, hogy az egyén rendkívül fontos, de magyar közösség hiányában csak egyre halványabb, lassan kialvó gyertyaláng.

Ez egy olyan nap, amikor századszorra, ezredszerre is kijelentjük, hogy számolni kell velünk, mert alkotó nemzete vagyunk ennek az országnak, ennek a megyének és ennek a városnak is.

Tisztelt emlékezők,

nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy a történelem viharaiban nemzetünk hányszor vesztett. De annak a nemzetnek vagyunk a része, amelyik mindig képes volt felállni, újrakezdeni és sosem felejtette el kitűzött céljait.

Csak úgy lehetünk sikeresek itt a szülőföldünkön, ha a vértanúk örökségéhez nap nap után hozzátesszük a magunkét, mindahhoz, ami közös, mindahhoz, ami magyar!

Ha megőrizzük és gyarapítjuk azt, ami a miénk.

Ha sosem felejtjük el a magyar szabadságot.

Isten minket úgy segéljen!