Minden, amit tesznek, egy imádság

A Kisiratoson működő Pio Atya Gyermekotthon csupán egy az országban a Dévai Szent Ferenc Alapítvány működtette 83 gyermekotthon közül. Állandó lakói – jelenleg 14 gyermek (7 fiú, 7 lány) – mélyszegénységből származó családok tagjai, olyan családoké, ahol az anyagi körülményekből adódóan nem lenne lehetőségük iskoláztatni a gyermekeket. Ezen belül vannak félárvák vagy szenvedélybeteg szülők gyermekei Arad és Temes megyéből.

Válent Pál (nevelő) és felesége, Orsolya (házvezető) három és fél éve dolgoznak a kisiratosi otthonban, rajtuk kívül ott dolgozik még egy nevelő és egy szakácsnő.

– Sokáig ketten csináltunk mindent a feleségemmel, most vagyunk négyen, de ez sem elegendő. Elkelne még egy éjszakás nevelő, de az a helyzet, hogy abból főzünk, amink van – mondja nevetve Pál a gyerekotthon kis konyhájában, míg a gyermekek a tőlünk egy ajtónyira lévő nappaliban osztják szét egymás között a Nyugati Jelen „Mikulása” (kreatív, nyugdíjas olvasóink által beküldött kis kézműves figyelmességek – szerk. megj.) révén odaszállított ajándékokat.

A gyermekotthont működtető alapítvány fő profilja, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek nem adatik meg a lehetőség, hogy normális körülmények között éljenek, illetve tanuljanak, meglegyenek azok az esélyeik, amik egy teljes, egészséges családból származó gyereknek. Mindent, amit a gyermek nem kap meg a családjától, azt az alapítvány igyekszik biztosítani számukra. A kisiratosi otthon összes lakója – egy kivétellel, aki fogyatékossága miatt nem mehet középiskolába – iskolába jár, a kisebbek az otthonnal szemközti iskolában, a nagyobbak pedig Aradon, a Csiky Gergely Főgimnáziumban tanulnak.

– Vakációban járnak haza, mindig nagyon várják, szívesen mennek szüleikhez, a szülők is bármikor látogathatják őket – meséli Pál, és közben felvilágosít, hogy egy ilyen intézményben gondozott gyermek helyzete ugyanaz, mint amikor a szülők elválnak és a gyermek megosztott felügyeleti jog alá kerül. 

– A család és közöttünk is így van: a feleségem a gyermekek gyámja, a szülőnek nincs joga innen a mi beleegyezésünk nélkül hazavinni a gyermeket. Mi pedig, ha úgy ítéljük meg, hogy otthon a gyermek veszélyeztetve lenne – például, ha a szülő többször részeg, mint józan –, akkor nem vagyunk kötelesek hazaengedni.

– A gyermekek tudják, hogy milyen helyzetben vannak?

– Van bennük egyfajta kettősség. Tudjuk, hogy a gyermek imádja a szüleit, mindegy, hogy milyenek. A gyermekek nem ítélkeznek, egyszerűen szeretik a szülőket, és ez így van rendjén. A mi dolgunk nem az, hogy a gyermekeket a szüleik ellen hangoljuk, inkább az, hogy mutassunk nekik egy másik alternatívát. Mindig mondjuk nekik, hogy szeressétek a szülőket, csak ahogy növekedtek, majd tanuljatok meg elvonatkoztatni tőlük, mert nem biztos, hogy ők a követendő példa. Köztudott, hogy erőszakkal senkit nem lehet a mennyországba berugdosni – mi meg tudjuk mutatni az arra vezető utat, s aztán ki-ki maga kell eldöntse, milyen elvek szerint szeretné leélni az életét. Ha mi testületileg fejre állunk és mindent megteszünk, akkor sem tudunk egy gyereket jó irányba terelni, ha ő nem akarja.

Mesélés közben Pál körbevezet az épületben: a kis konyhából kilépünk az ebédlőbe – ami a nappali is egyben –, innen nyílik a fiúk „rezidenciája” és külön folyosó vezet a lányok szobáihoz, majd megnézzük a fürdőszobákat, amíg a nevelő a házirendet, a napi programot ismerteti.

– Feleségemmel mindketten nagyon rendszerető emberek vagyunk, ehhez igazítottuk most már a gyermekeket is: a közös étkezésekhez nagyon ragaszkodunk, valamint ahhoz, hogy a fő étkezések mindig együtt, ugyanabban az időben legyenek, amennyire ez lehetséges. A szakácsnő itt van naponta 7–15 óra között, főz, reggeliztet, rendezi a konyhát, a nevelő pedig 13 órától 21 óráig van itt. 21 óra után takarodó és alvás van.

A gyermekotthonban tapasztalt rend, fegyelem, jólneveltség, közvetlen és kedves fogadtatás valószínűleg mind a nevelés következménye, és a gyermekektől kapott őszinte szeretet, sok-sok mosoly és ölelés pedig hosszú időre feltölti a látogatót, megerősíti a hitben, és békével tölti meg az adventi várakozás pillanatait.

– Ezek a gyermekek templomba járnak, rendszeresen imádkoznak. Igyekszünk a keresztényi elvek mentén nevelni őket, szoktatni a keresztény szokásokhoz. Én azt vallom: a tetteink azok, melyek meghatározzák, hogy jó emberek vagyunk/leszünk vagy sem. Próbálom úgy nevelni a gyermekeinket, hogy bármi, amit tesznek, legyen egy imádság.