Ötven év után találkoztak a tornyai véndiákok

2013. szeptember 18. 22:22 (szerda) /

Ötven esztendő mégis csak félszáz tavasz, nyár, ősz, tél. Mi már az utóbbi két évszakot próbálgatjuk, és azok is próbálgatnak minket. Kit így, kit úgy s van, akit már sehogy. Ketten, Bicski Rozália és Schneider András, még fiatalon, mindörökre elmentek közülünk. Fájó szívvel, néma csönddel emlékeztünk rájuk.

A hála és a gyász koszorúit helyeztük el hajdani, szinte legendává vált igazgatónk, Péter Antal sírján és Aristiţa Condurache, valamint Takács István tanítóink örök nyughelyénél.

Péter Éva „óvó néni” kezdeményezésére, aki jól tudja, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”, szentmisét hallgattunk a római katolikus templomban. Ránk fért.

Akkor jöttünk mi is e világra, amikor „begyütt a koménizmus”. Sztálin még élt, s az óvodában tisztelegni kellett a képe előtt. Mikor mégis meghalt a „halhatatlan géniusz”, szigorúan meggyászoltatták velünk is. Szomszédunk, Gábor bácsi megkérdezte: Na, mi vót mámma a zovodába? Hát gyászoltuk Sztalin elftárst – mondtam. Nafene, tán rokonyotok vót ? – morogta az öreg, s pipája mellől a szokásosnál jóval nagyobbat sercintett. Mintha derengeni kezdett volna, hogy van ez és az, fönt és lent, hogy valami nem ugyanaz...

Az iskolában vasat gyűjtöttünk, pionírok lettünk és azt mondták, otthon is meséljük el, milyen szépeket tanultunk a kollektív gazdaságról, ahol minden dolgozó paraszt boldog, még a traktorok is vidáman pöfögnek, mert a verőfényes jövő alá szántják a barázdát. Hogy otthon erre mit mondtak, az nem tartozik ide. Hamar megtanultuk a túlélés egyik axiómáját: amit otthon hallunk, azt nem szabad elmondani másutt. Amit másutt hallunk, azt el szabad mondani otthon – de csak ha kérdeznek. Álmoskönyv nélkül is tudtuk, hogy fekete autót és milicista bácsit látni nem jót jelent. Jóval később arra is rájöttünk, hogy éjfél tájban nem biztos, hogy a postás csönget.

A tornyai iskolában már keményebbre fordult a dolog. Kevesebb mese, több tanulás. Kezdtük megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, a szavakat a tettektől.  A Sors ritka, nagy ajándéka, hogy soha nem csalódtunk azokban, akikre fölnéztünk: tornyai tanítóinkban. Különböző iskolák sorát járva megtapasztaltuk, hogy szinte semmi sem az, aminek látszik. Vagy aminek hallatszik. Például önkéntes munka = muszáj  kukoricát törni, répát szedni a kollektívban, ingyen. Hazafias munka = még muszájabb. Elvtársi összejövetel = lehet táncolászni, szukkot inni szigorú tanári felügyelet mellett, ha betanulunk egy haladó, hazafias műsorszámot, mely kidomborítja a szocialista szórakozás felsőbbrendűségét a jampec, huligán kapitalista tivornyázással szemben. Domborítottunk tehát.

Közben, gondolom, egyre többen hallgattuk a Szabad Európát. Nem tudom, mert arról is jó volt hallgatni, hogy hallgatjuk. Megtanultunk olvasni a sorok között, tudtuk, hogy az eltitkolt hír az igazi hír, s hogy olykor a csend a leghangosabb kiáltás.

Aztán a Nagybetűs Élet...

Szándékunk ellenére találkoztunk vele, mint a Titanic a jégheggyel, bár tanítóink örökké figyelmeztettek, hogy jön, jön, már előttünk áll ez a Nagybetűs Élet. Eleinte a nagybetűt nem találtuk, aztán, úgy a hetvenes évek végétől, már az életet se nagyon. Mi bőrünkön, gyomrunkon tapasztaltuk, hogy mennyire nem vicc az alábbi vicc. A gyűlésen szónokoló megyei elvtárs azzal fejezi be, hogy rajta elvtársak, kinek van kérdése? János koma jelentkezik, hogy neki lenne. Hová lett a cukor, hová lett a vaj, hová lett a hús, hová lett az olaj, hová lett a kenyér, hová lett a villany, hová lett a fűtés, hová lett a benzin? A legközelebbi gyűlésen megint mondja az elvtárs, hogy na, kinek van kérdése? Jelentkezik Józsi bácsi, hogy neki már csupáncsak egy rövid kérdése van: hová lett a János koma?

Aztán 1989 karácsonya...

Negyvenévesek voltunk akkor. A Kondukátor haszontalan, bunkó zsarnoksága után a Pénz, a haszonlesés ravaszabb zsarnokoskodása jött. Akinek pénze van, immár megvásárolhatja a hatalmat, az embereket, a hírnevet, a luxust. Csak szeretetet, szerelmet, emberséget, nyugodt lelkiismeretet nem, mert ennek nincsen, sosem volt piaci ára.

 Csak értéke, felbecsülhetetlen értéke. Mi, idősebbek, ezt tapasztaltuk s azt is, hogy kevesen hiszik el ezt nekünk. Persze, unalmasak vagyunk és tán már kriptaillatúak, onnan a múlt évszázadból, sőt, múlt évezredből. Mi, ötven éve tornyai végzősök, ismerjük be, nem váltottuk meg a világot. Néha még saját magunkat is nehezen. De: ami nem pusztít el, az erősebbé tesz – mondta Nietzsche.

Csak annyi bizonyos, hogy egy falat kenyérrel, egy mosollyal, egy gondolattal többet adtunk a világnak, mint amennyit a világ adott nekünk. (De mindezeket meggyőzőbben elmondja az „Anyám könnyű álmot ígér” vagy a „Ballada a néma férfiakról”, például.)

Ezen a szeptemberi találkozón még egyszer visszajött az „ártatlanság kora”, mint régen, amikor friss volt a lelkünk és harmatos a remény. Az a társunk szervezett minket össze, szívvel-lélekkel, türelemmel, akinek immár meg kellett tanulnia a szívével és lelkével látni. Sokan kételkedtünk a találkozót illetően, de neki, Aracs Misinek lett igaza. Mindannyiunknál messzebbre látott.  

Köszönjük román és szerb osztálytársainknak, hogy bebizonyították: a közös emlékek, a tiszta gondolatok, a jó szándékok élnek és éltetnek és – talán – túlélnek bennünket. Veletek volt kerek az a kis világunk, s lett igazi ez a találkozó. La revedere! Nazdrav!

Úgy éreztük magunkat, úgy beszélgettünk, mint akik csak minap köszöntek el egymástól. Huszonegyen az „eltűnt idő nyomába” szegődtünk s kerekét visszaforgattuk 1963-ba: Aracs Mihály, Boldis Margit, Bozóki Rozália, Buzatu Teofil, Cotuna Alexandru, Csík János, Farkas Ferenc, Gera Anna, Gyenge Ágnes, Iván Ilona, Iacsici Agota, Iacsici Lazar, Kardos Etelka, Kovács István, Kovács János, Péter Éva, Sánta Erzsébet, Szeredi Margit, Szvercsák Anna, Szabó István és Török Mária.

S  végére a meglepetés!

Feledhetetlen, még mindig lelkesedni és biztatni tudó egykori osztályfőnökünk, (Fülöp Ferencné) Bálint Anna Erika megérkezett a Dunántúl túlsó széléről. Pontosabban, a kórházból. Most „parancsba adta” erősen rokkant szívének, hogy tartson ki! Ő, aki sosem jött közénk üres szívvel, nem jöhetett üres kézzel sem. Mindannyiunkat megajándékozott egy-egy gyönyörűen faragott kis műremekkel. S a jelenlétével. Ötven éve nem láttuk egymást. 

Kép és szöveg Szabó István

Hozzászólások