Tanévmagyar

Ismét szeptember, megint tanévkezdés. Bár a pótérettségi még folyik, a vizsgáktól zajos nyár után itt a munka ideje. Látszólag minden ok meg van rá, hogy jókedvűek legyünk, de mégsem felhőtlen az öröm.

Fogyunk, egyre fogyunk.

A szülőkorba lépők előre megfontolt szándékkal, tudatosan vállalnak egyre kevesebb gyermeket. A napokban valaki kifakadt: 36 éves, saját ügyvédi irodával rendelkező lánya még nem megy férjhez. Unoka sehol. Pedig a megmaradáshoz unokák kellenek, kellenének, szülőpáronként több mint kettő.

De az életkor növekedésével szaporodnak a jóléti igények, amit fékez a csecsemő, korlátoz a gyermekzsivaj, de nélküle magányos az öregkor, keserű az elmúlás.

A van, meg a pénz nem boldogít, nem mosolyog vissza, nem simogat, nem dicsér, de meg sem köszöni, hogy van, és meg sem szid.

Mély az augusztus végi csend.

Az utóbbi két hétben aradi magyar családokhoz kopogtattam be a Libás dűlő – ma Poetului –, a Szoros utca – Făt Frumos – és a Pécskai út – Calea Aurel Vlaicu – határolta részen, és 30 egymást követő helyen egyetlen egy 18–30 év közötti fiatalt sem találtam. Megdöbbentem. Aradnak ez, és a hasonló részei emésztették föl a környező falvakból az 1960-as évektől a megyeszékhelyre települt magyarokat.

Amikor 1969-ben az akkori aradi 3-asba, a mai Csikybe fölvételiztem, a Kossuth utcai-, a Fürj utcai-, a postaréti-, a gáji-, a gyoroki-, fazekasvarsándi, pankotai iskolákból érkeztek osztály- és évfolyamtársaim. Az elmúlt 42 évben ezek mind megszűntek, amint a nagyvarjasi I–IV., és a tornyai I–VIII. is, ahova jártam.

Már akkor is megtörtént, hogy magyar szülők román tannyelvű iskolákba íratták gyermekeiket. Ez mára sokkal gyakoribb. Bár tudom, hogy ezeket a sorokat nagyon kevés ilyen szülő olvassa, és ha olvasná, akkor sem venné ki gyermekét onnan, pedig azzal neki használna legtöbbet.

A napokban bérmáltak Pécskán 64 római katolikus VI–VIII. osztályos gyermeket, köztük olyanokat is, akiknek apjuk-anyjuk magyar, de ők nem magyarul tanulnak. Ebből a 24 fiúból 9 és a 39 lányból 16 tanul román tannyelvű osztályokban, tízből négy. Többségüket tanítom. Van köztük több bukdácsoló, de első tanuló is. Meggyőződésem, hogy rosszul döntöttek a szüleik, amikor megfosztották őket édes anyanyelvük alaposabb megismerésétől. Az anyanyelv, a családban beszélt nyelv ugyanis a legfontosabb tudásszerző eszközünk. Nélküle olyanok vagyunk, mint a csorba élű szerszámmal dolgozó munkás, aki ezért az új alkatrészt is elrontja olykor. Ezeknek a gyermekeknek egy része elveszik a magyarság számára, mert román osztály- és iskolatársak között valószínűbb, hogy román házastársa lesz, és gyermekeit már meg sem fogja tanítani a szülei, nagyszülei, ősei által rá hagyott legértékesebb örökségére, a magyar nyelvre.

A magyar a világ talán leggazdagabb szókincsű, a legárnyaltabb kifejezés lehetőségét nyújtó nyelv. Példák sorát írhatnám, de jobban jár az olvasó, ha megkeresi a világhálón Bencze Imre – Édes, ékes apanyelvünk vagy Gyimóthy Gábor – Nyelvlecke című verseit. Mindkettő megvan a youtube-videomegosztón, előbbi Sinkovits Imre színészóriás tolmácsolásában is.

Valaki azt írta, hogy minden irodalmi alkotást előbb magyarra kellene lefordítani, és majd csak azt más idegen nyelvekre, mert akkor születnének az eredeti mű legjobb fordításai.

Új tanév küszöbén állunk tehát.

Diákot, tanulót, szülőt egyaránt a munka vár.

Munka, jól végzett munka nélkül ugyanis nem lesz gyarapodás.

Tölcsérrel soha nem lehetett ismereteket, tudást, világlátást sem átadni, sem befogadni.

A termés reményében idejében kell szántani, majd vetni, kapálni és betakarítani is.

Tudásra is csak megfeszített tanulással lehet szert tenni.

Magyarnak lenni Európában – ez a mi munkánk, és ez nem is kevés.

Boldog új tanévet gyermekeknek, szülőknek, nevelőknek, tehát mindannyiunknak!

Nagy István,

az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnöke