Októberek üzenete

Méltán mondhatjuk, hogy nemzetünk zaklatott történelmében október a beteljesületlen, de felemelő nagy remények és a nagy tragédiák, hónapja.   

Október 16-án az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés, s rá alig egy esztendőre a jelképpé vált Aradi Tizenhárom kivégzése, amely csak nyitánya volt az elkövetkezendő őrjöngő önkénynek és végül 1956. október 23., amikor orosz lánctalpak alatt serkent az újszülött demokrácia vére – csak néhány az október nevezetes eseményeiből.

Mátyás király uralkodása után nemzetünk életében Mohácsot újabb Mohácsok követik: Nagymajtény, Világos, Arad, Doberdo, Isonzo, Don-kanyar, meg orosz tankok Budapesten, tehát látszólag október logikus üzenete minduntalan arra figyelmeztet, hogy nincs remény, nem érdemes bármit is tennünk, nekünk úgysem sikerül soha semmi. A létéért küzdő, a fennmaradásért mindig cselekedni képes és a sorson felülkerekedni akaró, szabadságszerető népünk ennek ellenére mást olvas ki mindezekből, hiszen mindhárom szava lényegében szinte ugyanaz: vesztesnek lenni annyit jelent, hogy többet kell gondolkodnunk a sorsunkon, mint másoknak. Fel kell számolnunk tévképzeteinket, vissza kell találnunk utolsó tiszta gondolatunkhoz és erről az alapról kell újra felépítenünk közös sorsunkat. Ezek az üzenetek a szabadságért való harchoz kötődő üzenetek, a szabadság eszméjét öntudatosan vállaló következetes kitartásról szólnak, mert nemcsak létezni, de élni is akar nemzetünk!  

Ősidők óta a „Székelyföld Rákosmezején” – Agyagfalván – gyülekeztek a székelyek, ha valami lényeges, az egész székelység sorsát befolyásoló döntést  kellett hozniuk. Ezt tették 1506-ban és 1848 októberében is. A Székely Nemzeti Gyűlés innen küld  üzenetet nemcsak a magyaroknak, hanem az  Erdélyben velük együtt élő románoknak és szászoknak is.

A székely önrendelkezés, a jobbágyfelszabadítás, a nemzeti  szabadság, a közös teherviselés mellett: „Békét óhajtunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük” – üzeni 1848. októbere a szász és román testvéreknek. „Mü tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvetöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni” – üzeni Agyagfalva, akkor, amikor a szász és román „testvérek” a „fegyverük élével” törtek rá a magyar szabadságharcra.

1848. október 6. sem hordoz csak kétségbeesett, gyászos üzenetet a magyarság számára. Valamiféle felemelő, megtisztító érzés uralkodik el rajtunk ezen a napon: az összetartozás és a közösségért hozandó tudatos áldozatvállalás nemes érzése. Vértanúink nem meghalni, de még hősök sem akartak lenni, egyszerűen csak szabadon, emberhez méltóan akartak élni. S mert másként nem lehetett, hát vérük és életük árán  próbálták kivívni ennek feltételeit nemcsak maguk, hanem az utánuk következők számára is.

Az  áprilisi törvények szellemében bekövetkezett változások az országot forradalmi gyorsasággal indították el az Európához való felzárkózás útján, azon az úton, amelyen megtorpanásokkal ugyan, de nemzetünk azóta is halad.

1956. október 23-án Petőfi és Kossuth szelleme táplálta erkölcsi erő adott bátorságot és kitartást a pesti utcára vonulóknak, de tudatukban, zsigereikben ott lüktetett az Aradi Tizenhárom szelleme, és meghallották II. Rákóczi Ferenc és mindazok üzenetét, akik vérüket ontották és életüket áldozták a nemzet szabadságáért.

1956-ban a felkelők többsége nemcsak azt tudta, hogy mit nem akar: nem akarja a szovjet megszállást és a kommunista párt egyeduralmát; hanem azt is, hogy mit akar: teljes szuverenitást, a köztársaság és vele együtt a parlamentáris többpártrendszer visszaállítását, vegyes tulajdonú gazdaságot, semlegességet, munkásellenőrzést a gyárakban,  a föld visszaadását azoknak, akik az 1945-ös földosztáskor jutottak hozzá és az emberi  méltóság visszaállítását.

Ezt akarta és ennek a forradalmi akaratnak a címere volt a Kossuth-címer, amely  egyesítette a teljes függetlenség követelését a plebejus demokráciával és a munkásönigazgatással. És Budapesten a kommunista rendszer társadalmi igazságosságról szóló mítosza alapjaiban megrendült. Nem tudni pontosan, mikor: lehet, hogy akkor, amikor az első, az az alig 21 éves szabadságharcos elesett, lehet, hogy amikor az értelmiség, a munkásság, a parasztság, s a katonaság testvéri összeforródása egy közös szívdobbanással valósággá vált, lehet akkor, amikor az élők a holtak szellemével szövetkeztek a Kreml helytartó janicsárjai ellen, de az biztos, hogy a kommunizmus hajóján a magyar szabadságharc kegyetlen vérbefojtása ütötte az első léket.

Amikor a Vörös  Hadsereg belefáradt a vérontásba, amikor az áldozatvállalás végvárában, Budapesten kő kövön nem maradt, amikor Moszkva – akárcsak Haynau – „helyreállította a rendet” akkor, épp akkor rúgott utolsót a kommunizmus mítosza.Mert a magyar forradalom  áldozatvállalása és elbukása történelmi távlatban nem kudarc, hanem győzelem, olyan erkölcsi győzelem, amely  megálljt parancsolt a sodródásnak és rendes medrébe  próbálta terelni a történelmet. A magyar forradalom volt a világon az az első drámai erőkifejtés, amely megmutatta a szovjet rendszer sebezhetőségét és ugyanakkor láthatóvá tette a nyugati nagyhatalmak és demokráciák segítőkészségének és cselekvési lehetőségeinek ugyancsak szűk korlátait. ’56 történetéhez szervesen hozzátartozik az, az együttérzés is, amely révén az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarság kifejezte teljes azonosulását az ’56-os magyar népfelkelés és szabadágharc eszméivel, amelyért mérhetetlen megtorlásban részesült. 

Romániában, az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra, fegyveres harcokra nem került sor. Az itteni magyarság viszont ideig-óráig visszanyerte önbizalmát, s reménykedett a totalitárius diktatúra megszüntetésében. Még mindig hitt „az emberarcú szocializmusban”.

A Balkán Machiavellijének tartott Gheorghiu-Dej román kommunista diktatúrája számára a magyar forradalom vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett az „ellenforradalmár-gyanús” kisebbségi értelmiségi elittel való leszámolásra. Innen már nyílegyenes út vezetett az önálló intézmény- és iskolahálózat elsorvasztásához, 1959. februárjában a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához, amely ellen  Szabédi László költő, Csendes Zoltán prorektor öngyilkosságukkal tiltakoztak.

Ebben a vészterhes időkben igen gyakran szerény próbálkozásokat nagyítottak fel óriásivá, ártatlan emberek százait zárták börtönbe. Az erdélyi magyarságot elsősorban értelmiségében sújtotta a kommunista diktatúra retorziója. A „Szoboszlay-perben” 11 személyt ítéltek halálra, közülük tízet kivégeztek, az „érmihályfalvi csoport” 31 elítéltje közül a szamosújvári börtön kivégző helyén kettőnek oltották ki az életét. Sajnos, a statisztika nem pontos: utólag nagyon nehéz eldönteni, hogy Zsiláván, a romániai gulágokon, hány magyart végeztek ki. Mintegy 60-ra tehető azok száma, akik a börtönbeli kínzások nyomán veszítették életüket.

A forradalom végül hosszú időre és gyökeresen megváltoztatta a külföld ítéletét a magyarokról, amely a XX. század eleje óta folyamatosan romlott. Ez egy olyan eredmény, amely önmagában elegendő ahhoz, hogy a  forradalmat a magyar történelem legkiemelkedőbb eseményei és ritka dicsőséges győzelmei közé soroljuk.

A nagyhatalmak árulásán megfeneklett ’56-os forradalom eseményei bizonyítják csak igazán a nemzet élni akarását. Ezek az eljövendő generációk igazi szilárd megtartó és tápláló gyökerei. 

Összeállította Murvai Miklós

Aradi Demokrácia-központ vezető