Puskel Péter

Bizonyára emlékezünk még 1989 karácsonyának közszájon forgó rigmusára: „lehunyta a szemét… a szemét!”
Miről is csámcsoghatna a média közel három évtized múltán?!

Jó ideje nagyváradi lokálpatrióták népszerűsítik a világhálón városukat: kisfilmmel, fotókkal, rövid leírásokkal. Jól teszik, mert jogosan büszkék.

Csodálom a politikai elemzőket. Okfejtésükben mindig minden olyan világos és logikus.

Mesélem az unokámnak, hogy pár évvel a születése előtt nagy kincs volt a televízió. És ha már volt készüléked, a szerencsével sem kellett hadilábon állnod, hogy tisztán bejöjjön a kép a szegényes választékból, ami a legjobb esetben is három csatornára korlátozódott.

Február közepén járunk, és sok embert foglalkoztat az időjárás. Lesz-e még komoly tél idén, vagy „kibekkeljük” a havas, zimankós időszakot, a szürke égboltot, a depresszióra késztető napokat, heteket.

Böngészem az idei kulturális események repertóriumát. Hát nem semmi… Emlékezetem szerint sose volt még ilyen gondosan megtervezett, eseménydús esztendőnk.

Volt egy meglehetősen hosszú időszak a mai idősebb generáció életében, amikor a politikai viccek – meglehetősen kockázatos – terjesztése egyfajta megtartó erő volt, a túlélés lelki tápláléka.

Elnéptelenedik a belváros. A nappali zsongás után szinte hihetetlen, hogy estére milyen élettelenné tudnak válni a nagy bérházak, a patinájukat sirató paloták.

Most hogy a karácsonyi vásárok időszakát éljük, s egy kézenfekvő megoldással ez a nem éppen szívderítő „utcai kocsma” vastagja (ha a székelyföldi papucsosok, keramikusok nem lennének évente visszatérő „lelkek”, a vásárból csak a féktelen eszem-iszom maradna, az advent hangulata aligha) elköltözött a városháza előteréből egy sokkal megfelelőbb helyre, a parkba, ismét a figyelem homlokterébe került az immár vagy három éve beállványozott Kultúrpalota.
Isten malmai lassan őrölnek.

Ha az ember a sejtelmes cím alapján – Várj, míg sötét lesz – másra gondolna, a műfajt jelző toldalék (színházi krimi), azonnal eloszlatja kételyeit. Itt bizony bűntény történik és nyomozni fognak…

A vágy villamosa megállt a színháznál és Blanche, azaz Kézdi Imola leszállt, majd kerekes bőröndjével felment az emeleti stúdióterembe. Belépett a három helyiségre leválasztott egyszobás lakásba, rég nem látott húgához, és feldúlta annak életét.

Felébred-e csipkerózsika álmából vagy inkább tetszhalálából a „hetedik művészet?”
Az egyáltalán nem költői kérdés az Arta moziban, a város jószerével egyetlen megmaradt filmszínházában vetődött fel bennem a Testről és lélekről című, sok díjat besepert és még többre aspiráló magyar film vetítése közben.

A helytörténet számon tartja, kinek volt az első autója Aradon. Sőt azt is, hogy ki volt nálunk az első „úrvezető” hölgy. Íme, akkoriban még alig léptünk be a 20. századba és a műszaki haladás máris szült egy nyelvi szörnyet.

Nagyon messziről indítok. Közel száz évre nézünk vissza. A bajok gyökereihez ugyanis mélyre, néha nagyon mélyre kell leásni.

Járjuk a belváros utcáit. Harmincas-negyvenes csoport bízik bennem. Nem igazán fiatalok. Valaki azzal lep meg, hogy emlékszik rám. Kisfiú voltam és a nővérem vitt kézen fogva a Mikes Kelemen (Kogălniceanu) utcában.