Éltető emlékezés

Mottó: Szép volna szép világod, Isten,

Csak egy hibája rontja meg,

Sokan hogy nem tudnak feledni,

S mások mindent felejtenek.

(Madách)

Jó kezdőmondatot, „zászlótartót” találni nem könnyű. Egy szándék lesántulása múlhat rajta. Hát akkor jöjjön a kezdőmondat: Csanádi Jánossal személyesen még nem találkoztunk.

Ám túlzás nélkül mondhatom, jó tíz éve ott van a gondolataimban. Szépen, mesésen, számomra szinte katarzisként vonult be, verebélyi Marzsó Imre és stiglianoi Colonna Jozefa hírnökeként, lantosaként. Jobbján a férfias, zord Történelem, balján a gyönyörű, igaz Történet. Találgattam, milyen ember lehet a nagyzerindi Csanádi János? Merthogy az író, akármit is ír, önmagát (is) írja. Szellemének, jellemének „ujjlenyomata” ottmarad a sorokon. S a sorok között is. Tartása, a befelé izzó – de nyugodt figyelem és fegyelem hatott reám is. A mérték és érték. Az érték = mérték és a mérték = érték. Csak magyarul tökéletes ez az egymásért sóvárgó, éltető párját örökké kereső két szó. Mint férfi és nő, együtt tesznek egy egészet, akár a Sorsok himnusza – himnuszok sorsa. S ezzel már megérkeztünk könyvéhez, melynek címe: Eleinkről szól a fáma. Elszemtelenedtem s megkérdeztem néhány közös ismerőst, hogy „amúgy milyen ember ez a Csanádi János?” Szerettem volna, ha olyan, amilyennek képzelem, amilyenek a mondatai, mondandói. Elárulhatom: olyan! Alkotó és alkotása egyszerre út és cél. Csanádi testvérünk egyazon pillanatban vándor és őrszem a vártán, mint az az örök mementóvá lett katona Pompeiből. Ugyanakkor járőr, portyázó, fürkész is a nagybetűs Időben, a történelem rengetegében.

A szerző tudja, mi a mellérendelő szemléleti mód, egyrészt a különös magyar észjárásban, másrészt a különös, magányos magyar nyelvben. A könyvbe bárhol belekezdhetünk, a fejezetek (részek) olyan erősen igyekeznek az Egész felé, mint fa gyökerei a Föld középpontja, vagy lombjai az ég, a Nap felé. Minden mindennel összetartozik, a részek, témák erősítik egymást – hogy aztán egymásra s önmagukra találjanak az egységes, élő egészben. (Gondoljunk a holisztikus szemléletre, a Tabula Smaragdinára és Hamvas Bélára.) A magyar nyelv születéséről és elképesztő ősiségéről Grover Krantzcal és John Bowringgal tétet bizonyságot, beszéltet el érveket és tényeket. S ehhez, mint hegedűhöz a vonó, ott a SZER szavunk. Mely szerteágazó, de nem szertelenkedő, mint a szerencsétlen szerencsi szerelmes Szeremlén – hanem szellemi szerszám, zseniális szerzemény, ügyes szerzet. Mint a Vérszerződés, ott Pusztaszeren, vagy még előbb, a Szeret partján. Aki szeretné a magyar szót népszerűsíteni szerte a világban, az szerét ejtheti, serényen – szerényen szerre veheti, szervezheti, szerkesztheti tovább. Szépszerével, szerencsével akár ezerszer is, hogy mi a SZER. Ha nem, hát nem. A nemszeretem dolog kényszer. Ugorgyunk – mondaná mostmár a debreceni Pósalaki úr. A kálomista Rómához is köze van, jócskán, Szerénd, Zaránd, Zerind, a Körösök népének.

Ehhez három név, a Lúdas Matyi, Kerekes Ferenc és Szabó Magda. A többit tessék megtudni a könyvből... bocsánat: „A hibát magamban keresem, nem másokban. Ez a legnagyobb hibám” – hogy a könyv egyik érdekes alakját, Bagdi Sándort idézzem. (Bővebben lásd a könyvben.) Vagy az érzékeny, csendes Olosz Lajos intelmei fiaihoz, 42 tételben. Figyeljünk csak! „Az élet nagyon nehéz harc, napról-napra nehezebb. Tanulni annyi mint fegyverkezni.” és „Öröm és fájdalom a lélek termő erejének örök forrásai.” Mintha nem is 1931-ben írta volna. A csiszolt szellem igazságait az érdesebb, évezredes tapasztalati bölcsességek egészítik ki. „Egy szántás egy cipó, két szántás két cipó.” vagy az, hogy „Szántóvető embernek gané az aranya.”  és „Azért olyan foszlós az új kenyér, mert szívből szakadt.” Ez utóbbi oknyomozó magyarázata, ott a könyvben, fölér egy prózában írt költeménnyel. (Nem átallom ide gyorsan begyömöszölni, amit a nagyvarjasi, rég Istenhez tért Bús Jani bácsi mondogatott: „Gyerökök, a fődet nem löhet becsapni!”) Van ám a nagyzerindi határban is korhán, amit keleti rokonaink kurgánnak mondanak. Megint más a lisztbál, korpabál! (Azt hinnénk, a koménizmus legalább ettől a nyavalyától megszabadított minket. Nem, újra burjánzik szerte Hunniában, csak most másnak mondják. Reméljük, legalább Nagyzerinden elfelejtették. Igaza volt Hegelnek, Einsteinnek, hogy „a történelem egyetlen tanulsága, hogy az emberek semmit se tanulnak belőle.” Kár.)

A terjedelem és az illendőség korlátoz, pedig még nem beszéltünk a régi zerindi református templomról, Tabajdi Károlyról, Balogh Ernőről, Simonyi óbesterről, sokakról. Se Simonyifalváról, Ágyáról, Vadászról, Köröskisjenőről, Erdőhegyről és a szomorú emlékű csatáról. Nem szóltunk balladákról, mondákról, helyi szokásokról, satöbbi. De hiszen minden ott van Csanádi János ízes könyvében, csak olvasni kell! Tényleg ideje, hogy eszembe jussanak onnan Dénes József sorai:

Csak akkor szólj,

Ha hangod szebb

Mint a csend!

Végszó gyanánt, Csanádi János igaz szándékának „három testőreként” álljanak ide nagyon különböző sorsú, nagyon ellentmondásos személyiségek. Sigmund Freud, aki azt hirdette, hogy „Aki nem ismeri a múltat, az rabja marad, aki emlékszik rá, az felszabadul.” Churchill, aki tudta, hogy „Múltját feledő népnek nincs jövője.” és Szilágyi Domokos, aki hitte, hogy „Az emlékezés is – nagyhatalom.” (Így, egybeírva.)

Szabó István, Sarkad