Csonticsokrot a pontyoknak

Hazánkban tudtommal a legtöbben pontyra horgásznak. Számtalan módszer és csali alkalmazható ezeknek a halaknak a horogra kerítéséhez. 

De bizony a szezon elején, vagy már tél elején a hideg vízben a nagy pontyok megfogása nem egyszerű feladat. Az év végi vagy év eleji telepítések folytán ilyenkor található legnagyobb számban hal a vizekben. A frissen betelepített potykák viszont könnyebben megfoghatók, persze csak úgy, ha a felcsalizott horgot éppen a szájuk elé sikerül bevetnünk. Tartózkodási helyeiket mindenképpen ismernünk kell. Leggyakrabban a tavak parttól távoli, mélyebb részein verődnek hatalmas csapatokba. Ezeket a helyeket viszont csak fenekező módszerrel érhetjük el. Legyen az akár hagyományos fenekező, vagy a napjainkra egyre nagyobb teret hódító feederbotos horgászat.

Persze etetni is kell, de nem sokat, annyit, ami az etetőkosárba belefér. Hideg vízben általában a piros színű pontyos etetőket részesítem előnyben, ezt szoktam az etetőkosárba gyúrni. Az se mindegy, hogy mit is teszünk a horogra. Tapasztalataim szerint nagyon fogósak ilyenkor a különböző lebegő csalik, mint pl. a puffasztott rizs, pufi, technopufi, esetleg lebegő pellet, főleg ha ezeket még élő csalikkal, csontival, gilisztával is kombináljuk. A csontival csak az a gond, hogy az apró, vékonyhúsú horgokra kevés fér belőlük, kicsi csokor alakítható csak ki. A nagyobb, vastagabb húsú pontyozóhorgokra viszont lehetetlen feltűzni őket, mert azonnal kipukkadnak és elpusztulnak, így a vízben nem tudják produkálni a halak számára csábító és figyelemfelkeltő mozgolódásukat. Szeretnék most bemutatni két módszert, amivel ezek a problémák kiküszöbölhetőek és sikeresebben csaphatjuk be az öreg, óvatos pontyokat.

Az egyik módszer vélhetően Angliából származik. Az angol pontyhorgászok leleményessége nem ismer határokat, rengeteg módszer, végszerelék magalkotása fűződik hozzájuk. Első lépésként mindenképpen meg kell ismernünk a csomó nélküli horogkötést, ami nem egy ördöngösség. Ezt már egy régebbi cikkemben bemutattam Önöknek. Ezzel az egyszerű, könnyen megtanulható kötés segítségével kivitelezhető, hogy a horogelőke anyagából készítsünk egy hajszálelőkét is. Ennél a módszernél a kötést monofil zsinórral készítsük el, oly módon, hogy a hajszálelőkét hosszúra hagyva a későbbiekben könnyebben elvégezhessük a csalizást. Ezután szükségünk van egy vékony tűre. Ez lehet egy egyszerű varrótű. A tűre fűzzük fel a szükséges csontimennyiséget, majd a tűn levő lyukba befűzve a hajszálelőkét, egy határozott mozdulattal húzzuk rá a csontikat. Ezt követően a hajszálelőkét bujtassuk vissza hátulról a horogfülön, vágjuk méretre és egy öngyújtó segítségével olvasszuk meg a végét, hogy egy kis csomó képződjön rajta, ami megakadályozza a fülön való visszacsúszást. Ezzel el is készültünk.          

Viszont ennek a módszernek nagy hátránya, hogy minden egyes csalizásnál új horogelőke szükséges, és meg kell ismételni az egész csalizási procedúrát, ami kint, kora tavasszal, vagy késő ősszel a vízparton, a hidegtől elgémberedett ujjakkal nem éppen egyszerű feladat. Ezt küszöböli ki a következő módszer. Itt már előkének a monofil zsinór helyett vékony fonottat (0,10-es) alkalmazzunk. Először a fonott zsinór végére kössünk fel egy egészen apró kis lapkájú horgot, majd a már említett csomó nélküli kötéssel kössük fel a nagyobb horgot is. A hajszál végén elhelyezkedő kis horog szerepe, hogy rajta fogjuk feltűzni a csontikat és rajta keresztül húzzuk fel a hajszálelőkére. Persze a végén a kis horgot is telepakoljuk csontival. Ez a módszer nekem már sokszor bejött. Próbálják ki önök is.

Kádár Tibor