Ujj János

Nem titkolom: én a polgári (nem az ún. szocialista vagy diktatórikus) országok törvényhozását mindig a demokrácia szentélyének tartottam. Talán az egyetemi tanulmányaimból megismert brit példából indultam ki. A ködös Albionban, az alsóházban (de valószínűleg a Lordok Házában sem) ugyanis nem volt szokás félbeszakítani egy felszólalót, még akkor sem, ha nem a vitatott kérdéshez, törvényjavaslathoz szólt hozzá.

Ugyanabban az időpontban kezdődött el a magyar és a román focikupa döntője. Mint sportrajongó, mind a kettőre kíváncsi voltam, ezért ide-oda kapcsoltam a két csatornán.

Sokkoló események rázzák meg szinte naponta a világot. (Lásd legutóbb a szlovák miniszterelnök elleni merényletet, illetve az iráni elnök helikopterének a lezuhanását.) Az Európában folyó háborúról szóló tudósítások szinte kiszorulnak a médiából, vagy a „mellékes” hírek közé kerülnek. Pedig ott (is) folyamatos az öldöklés. Minap a Harkiv elleni orosz rakétatámadásban meghalt 11 civil áldozat, illetve a hatvannál több sebesült híre is igencsak a híradó vége felé szerepelt.

Furcsa pártkoalíciók alakultak, alakulnak ki az elmúlt évtizedekben az egykori szocialista országokban is: a liberális és a konzervatív pártok sorra koalícióra lépnek. De csak a kormányzásban. Hm…

Még a bizonyos kort betöltött gyermekek is tudják, hogy az orvosi egyetemet elvégző személyek, mielőtt megkezdenék a praxisukat, a világ bármely egyetemén leteszik a hippokráteszi esküt. Arra, hogy életcéljuk lesz az emberi élet megmentése. Mindig és mindenütt.

Olvasom a Védett Társadalom Alapítvány Rózsacsokrok a zongorában címmel küldött hírlevelét, amely Hamvas Béla író, filozófus a következő, gondolatébresztő mondataival kezdődik: „Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe.

Sokakkal együtt nagy reményekkel vártam a legutóbbi személyi változásokat az Európa Bizottság élén. Azt hittük, hogy a feltűnően sok utód nélküli korábbi vezető helyére kerülő hétgyermekes családanya, Ursula von der Leyen gyökeres változásokat hoz az Európai Unió családpolitikájába, de egyéb területen is. Mint kiderült: hatalmasat tévedtünk!

A minap hallottam egy rádiókommentárban egy véleményt Nyugat-Európa jövőjéről. Abban hangzott el a címben szereplő mondatrész, miszerint néhány évtized múlva a harang helyett müezzin jelzi majd a dél eljöttét a kontinens nyugati felén.

Évtizedek óta tapasztalom a közigazgatási központok (városok, községek) és az alájuk rendelt települések közötti áldatlan viszonyt. Azt, hogy a központok egykori gyarmattartó nagyhatalomként vették „birtokba” az alájuk rendelt településeket. Mint egykor gyarmataikat az angolok, franciák, hollandok, spanyolok, portugálok, belgák…

Nézem a Brüsszelből érkező képeket. A Mathias Corvinus Collegium szervezte NatCon rendezvény megtartását akadályozó rendőrségi kivonulásról. Hallgatom a felvonult rendőrségi erők parancsnoka felolvasta indoklást, miszerint az Antifa mozgalom ellentüntetése vártható, ezért nem tudják az MCC rendezvényét biztosítani. A város polgármestere megerősíti, hogy ő adta ki a tiltó rendelkezést.

Úgy érzem, a lehető legjobb időben látott napvilágot a fenti címmel Kolozsváron megjelent könyv. Amikor még élnek olyan idősebbek és középkorúak Erdélyben, akik fülében ismerősen cseng Csép Sándor neve, még jól emlékeznek arra a személyre, akit a cím takar. Arra a személyiségre, akit 1983-ban politikai okokból (indoklás nélkül!) eltávolítottak a Román Televízió magyar szerkesztőségéből, amelynek (nem túlzás a meghatározás!) kimagasló sztárriportere volt.

A diktatúra idején keringett Erdélyben az a viccnek szánt kérdés, hogy mi a különbség Japán és Románia között. A válasz: Japán a mosoly országa, Románia meg kész röhej. Nos, azóta némileg változott ugyan a helyzet, de azért manapság is akadnak hazánkban röhejes esetek. Röhejesnek mondom, mert a megmosolyogtató, megnevettető jelző túl enyhének tűnik a megtörtént, nagyobb emberközösséget, netalán az egész országot érintő esetekre. A teljeség igénye nélkül felelevenítek néhányat a legutóbbiak közül.

Olvasom Lehoczky Attila Kolozsváron megjelent könyvében (Lépcsőn lefelé) pontos megállapításait, találó gondolatait a hazai magyar szórványosodásról. Evvel kapcsolatban eszembe jut egyik szerkesztőségbeli jó barátom négy évtizeddel ezelőtti heves tiltakozása, amikor egy írásban valaki az aradi magyarságot szórványnak nevezte. Ha mi szórvány vagyunk, akkor mi a krassó-szörényi, a máramarosi, a Fehér megyei vagy a csángóföldi magyarság? – kérdezte. Talán joggal! Nem képzelte, (korai halála miatt sajnos) nem élte meg a szórványosodásunk ilyen mértékű felgyorsulását. Számunkra ez a mostani felér azokkal a Trianon utáni évekkel, amikor mintegy 200 ezer erdélyi optáns választott állampolgárságot, itt hagyta szülőföldjét, anyagi javait, barátait, és nekiindult a létbizonytalanságnak.

Frappáns fordulattal zárta az RMDSZ megyei küldöttgyűlésén a különben figyelemre méltó bemutatkozó programbeszédét Veres Attila, az aradi magyar polgármesterjelölt: Ne várj, szavazz! Mármint a következő választáson.

Thomas Jefferson 1801–1809 között az Amerikai Egyesült Államom elnöke volt. Jó két évszázaddal ezelőtt fogalmazta meg az általam minap a világhálón felfedezett bölcsességet. Idézem néhány sorát: „A bankintézmények veszélyesebbek a szabadságunkra, mint a hivatásos hadsereg. Ha az amerikai nép egyszer megengedi a magánbankoknak, hogy ellenőrizze a pénzügyi kérdéseiket, (…) a bankok és a körülöttük alapított intézmények megfosztják az embereket javaiktól, míg gyermekeik fedél nélkül ébrednek az apjuk által meghódított kontinensen.”