Többször feltettem már magamnak a kérdést az idei választási hírek hallatán, s bizonyára mások is felteszik maguknak: hogyan lehetséges az, hogy a jelöltek között olyan sok az imposztor.
Több mint három és fél évtizede lakom ugyanott. Állítom, nem sokat változott a környék, a térről ugyanazok az épületek köszönnek vissza minden nap. Legfeljebb a növényzet állandó ritkulása a szembeötlő.
Már nem csak a nyilatkozó „laikus” interjúalanyok, de a média munkatársai is egyre gyakrabban használják ezt a kifejezést: „Ettől jobb, attól magasabb, amattól kevesebb...”
Nem tudom, sírjunk-e, vagy nevessünk azon, hogy múlt pénteken egy olyan törvényjavaslat tervezete került a parlament asztalára, amely megtiltaná az iskolákban a szexuális felvilágítást.
A szülőföld és a haza fogalmáról hosszasan lehetne beszélni, vitatkozni. Főleg arról, hogy melyik a „mélyebb”, melyiknek az időleges vagy végleges elvesztése hagy mélyebb nyomot az ember lelkében.
Öngyilkosság? Baleset? Kivégzés? Netán közúti szerencsétlenségnek álcázott eltűnési kísérlet? E sorok írása idején meg nem tudni, hogy mi is történhetett a Hexi Pharma tulajdonosával, vagy hogy valóban ő volt-e a baleset áldozata.
Amióta a magyar parlament jóváhagyta az erőszakos migráns-betelepítés elleni népszavazást, sorozatos támadások és éles belföldi polémiák kereszttüzében élünk.
Nyitott szemmel próbálok járni az utcán. Nem mindig sikerül. Megtörténik olykor, hogy annyira belemerülök gondolataimba, hogy nem veszek észre jó ismerősöket sem.
Negyedszázaddal ezelőtt, azokban a reménykeltő hetekben, hónapokba álmomban sem gondoltam arra, hogy valaha visszatérnek olyan rendeletek, intézkedések, amelyek a diktatúrákat jellemezték.
Ismerek olyan embert, aki felnőttként – és nem csak egyetemi végzettsége folytán értelmiségiként – érte meg „Románia legdicsőségesebb korszakát”, 30-35 évvel ezelőtt.
