Számontartó anyaország

Meghatóan szép, tanulságos küldemény kering a világhálón. Kiváló költőnk, néhai Kányádi Sándor írta valamikor az örök érvényű sorokat. A Bakancs című rövid lírai jegyzetében édesapjára emlékezve köszöni meg az anyaország gondoskodását az önhibájukon kívül a határon túl rekedt nemzettársakról.

Édesapját a második világháborúban a magyar hadsereg kötelékében szerzett sebesülése következtében rokkantnak nyilvánították, s egy budapesti ortopéd műhelyben bakancsot készítettek számára. Tizenvalahány év múltán a költő is eljutott a magyar fővárosba, s apja kérésére elment a műhelybe, ahol még megőrizték a korábban vett méreteket. Egy új lábbelit viszont, anyagiak hiányában nem tudtak neki rendelni. Hazajövet elmondták az értesülést, mire az édesapja azt válaszolta, hogy nem is az új bakancs a fontos, de jó érzés tudni: kis hazája most is számontartja őt.

Mint ahogy minket is a jelenlegi magyar kormány, amely állampolgárságot is ad a kérvényezőnek. Ezért érthetetlen számomra a határon inneni egyes személyek vonzódása azon pártok, illetve politikusok iránt, akik következetesen megtagadták, megtagadják a határon túli nemzetrészeket. Akiket az ellenzék egyik vezetője idegeneknek tekint, szinte könyörög, hogy „ne menjünk szavazni”, ne avatkozzunk az ő belügyükbe.

Rokonaink, barátaink, ismerőseink szétszóródtak szerte a világban. Új-Zélandtól az Egyesült Államokig. Megállíthatatlan folyamat, rohanás az érvényesülés, az anyagi jólét után. Nem is ágálhatunk ellene! Csak a lelki kötődésüket hiányolom, azt hogy sokan nem érzik: a nemzethez tartozás, az anyanyelv az egyetlen kapocs, amely nem ismer határokat. Ők nem tudják, hogy nemzeti imánk elhangzásakor illik levenni a fejfedőd, s vigyázzállásba vágnod magad. Bárhol a világon!