Jámbor Gyula

Kilencvenévesen Budapesten elhunyt Oroszhegyi Károly újságíró. Volt kitűnő labdarúgó, tanár, újságíró, szerkesztő.

Ott volt a szerző – dr. Kövér Péter, bár irodalmi szempontból a dr-nek semmi revelanciája nincs –, meg a bemutató Vajda Anna Noémi – maga is író, az aradi Szövétnek volt főszerkesztője –, meg Gnandt János képzőművész, immár nyugalmazott állapotban az aradi, utóbb a békéscsabai színház díszlettervező művésze.

Túl vagyunk a mindenkori október egyik jeles napján – 23-án, az 1956-os magyar forradalom (idén kerek, 70.) évfordulóján, következik majd a hónap utolsó napján a reformáció ünnepe. Az első inkább csak nekünk, a magyaroknak igazán fontos (bár befolyással volt a világtörténelemre is), a másik az egész világnak (így a magyarokéra is).

Az udvaron leterített pokrócokon tucatnyi kíváncsi gyermek várja, hogy mi is lesz itt. Azt már idefele jövet hallották a szülőtől, kísérőtöl, hogy kukoricafosztás – de a legtöbbjük persze nem tudja, mi is az, hisz nemhogy csinálta volna, de még nem is látott olyat.
Pedig akár negyven, sőt kevesebb évvel ezelőtt még minden falusi gyerek „szakembere” volt a műveletnek.

Vasárnap, október 4. délutánján mutatták be Aradon az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Jókai Színház közös, Néma lakodalom c. produkcióját. A békéscsabai NEXUS Nemzetközi Színházi Fesztiválon szeptemberben történt ősbemutató után ez volt az aradi bemutatkozás az október 3–11. között a Maros-parti városban Szubjektív törékenységek mottóval megrendezett 28. Nemzetközi Klasszikus Színházi Fesztiválon.

Amikor szeptember 3-án úgy fél tizenegy táján beléptünk a Tornyai Tájház kapuján, jobbkézre, a nyári konyha előterében Nagy Zsolt falugazda elszántan kavargatta spéci szerszámmal (nevezzük fakanálnak) a jókora rézüstben fortyogó, inkább még félig folyadék masszát.

Alulírott számára keresve sem lehetett volna kedvesebb, nagyszerűbb ajándék az Aradi Kamaraszínháztól, mint a Caligula helytartója.
Emlékszem arra az estére – nagyon rég volt, nem tudom, milyen évben –, amikor Székely János Romániában megjelent könyvét rögtön megjelenése után, elalvás előtt egyvégtében elolvastam.
Utána azon tűnődtem: hol lehetett (az akkoriban tán még létező?) Cenzor, aki átengedte ezt a munkát a szigorú szűrőn. Vagy elaludt, vagy inkább lelkiismeretének közelebbi szűrőjén átengedte, mint a történetbeli helytartó?

Szombaton, 2026. május 9-én Pécska várossá válásának évfordulóját ünnepelte: a huszonkettediket.
Egy település életében a ranglistán előbbre lépés kétségtelenül számít, azt jegyzi (jobb esetben) a történelem.
Nos, az újabb kori feljegyzések szerint 2004 májusában Pécska hivatalosan várossá vált. A történelmi eseményt a település központjában lévő egykori vendéglőben – ma a városi tanács dísztermeként szolgáló helyiségben – ünnepelte a helyi közösség.

Ha a Kedves Olvasó netalán-tán nem tudná – persze tudja –, a tavasz (idén március 20-án bekövetkezett) érkezését bizonyos ősi jelekhez, eseményekhez kötjük: a gólyák megjelenéséhez, például. A fecskék megérkezése újabb, a tavasz szempontjából mondhatni végső állomás.

A Kárpátok Közép-Európa egyik meghatározó földrajzi hegysége.
Hogy is mondjuk, ikonikus. Volt, van ma és lesz, a benne élők akaratától akár függetlenül.
Február 9-én, hétfői napon az aradi nagyszínházban a Magyar Nemzeti Táncegyüttes lépett fel a Kárpátok visszhangja c. (kerek egyórás) műsorával.

Január 26-án este az Aradi Bábszínházban – egyben az Aradi Magyar Kamaraszínház székhelyén – ünnepeltük a Magyar Kultúra Napját az aradi Kölcsey Egyesület, az Arad Megyei RMDSZ és a Kamaraszínház közös rendezvényén. (A tulajdonképpeni évforduló után néhány nappal, de a késésnek, elfogadhatóan, érthetően, bizonyos egyeztetésbeli indokai voltak.)

Egy óvodai vagy elemi iskolai évadzáró előadásról csak szépet és jót illik mondani, írni, bár a nebulók két mondatot sem tudtak összefűzni.
Esetünkben azonban „felsőbb”, sőt „legfelsőbb osztályosokról” van szó – Piroska Katalin és István Aradi színlapok (1806–1948) c. kötetéről, amelyet, premierként a Jelen Ház dísztermében mutattak be 2025 decemberének elején.

Mi tagadás, a latin címet a figyelemfelhívás okán biggyesztettük e hír elejére. Ha a ciconiát kevesebben is, az eccet (íme, itt van, a bibliai ecce homoból) többen ismerik.
Itt van hát a fotón egy gólya – a hozzáértők felismerik, hogy egy mifelénk közönséges ciconia ciconia, amely tavasszal jön haza, ősz elején távozik (mellesleg, a gólyamese szerint csecsemőket is hoz).

Már megint volt egy jókora rendezvény a régi Magyarország földrajzi központjának mondott Szarvason, ezen a magyar-szlovák lakosságú, 14 ezres Békés vármegyei városban, ahol igen gyakran történik valami különleges – van például szilva- meg libabőrfesztivál, van (legalábbis volt) aratóverseny, meg ki tudja még mi.

Tudják-e, vagy sem: 2025 Klebelsberg-év. Az aradi Kölcsey Egyesület, a közelmúlt eseményének szerezője már tavaly év végén is tudta, amikor zsebnaptárát Klebelsberg Kuno portréjával adta közre.
De ki tudja manapság, magyar átlagemberként, ki volt thumburgi Klebelsberg Kuno Imre Aurél Ferenc gróf?
Nem merek tippelni.