Álláspont

Mi az ördögnek kell állandóan újítani?! – fakad ki az ismerős, akit pedig egyáltalán nem maradi észjárásával, magatartásával tűnik ki. Mesél, és kénytelen vagyok igazat adni neki.

„Inkább jöjjenek vissza a lengyelek! Jobban járnánk, ha nemzeti kisebbség lennénk az EU- és NATO-tag Lengyelországban, mintsem névlegesen függetlenül évtizedekre ismét az orosz csizma alá kerüljünk” – hallani a hónapok óta gyűrűződő politikai válság kapcsán egyes erős nemzeti elkötelezettségű ukrántól.

A súlyos belpolitikai viszályok mellett van néhány olyan hír is, ami némi bizakodásra adhat okot a romániai átlagpolgárnak, aki pedig nagyon megelégelte a végeérhetetlennek tűnő mocskolódást, amit nagyon sokan – joggal, jogtalanul – úgy könyvelnek el, mint az ország érdekeinek feláldozását a politikusok egymással és a hatalomért folytatott elvtelen harcainak oltárán.

Az egykori temesvári vár területén zajló rehabilitálási munkálatok során középkori utcák és épületek, csatornahálózatok kerültek a felszínre.

Egy Arad megyei község történelmi emlékeit fényképezem. A települést alapító svábságból már írmagnak sem maradt egy. Nincs kitől információt kérni a régi közösségről. A hatalmas kéttornyú templomot és a mellette levő paplakot új hívek használják. Nem szólhatok egy szót sem, rendben tartják, megbecsülik, nem ázik be, nem omladozik, mint másutt nagyon sok helyen.

Recseg-ropog a kormánykoalíció, amely jóformán már csak papíron létezik, a PSD és a PNL különválása csak idő kérdése. Egyelőre egyik fél sem hajlandó felvállalni a szakítást, nyilvánvaló azonban, hogy mindkét oldalon külön-külön képzelik el a jövőt.

Az idei kerek évfordulók között könnyen megeshet, hogy megfeledkezünk róla: 170 éve látta meg a napvilágot a magyar és az egyetemes piktúra egyik óriása, Munkácsy Mihály.

A lapban megjelent egyik írásomra reflektálva telefonált egy kedves ismerős. Többször is szabadkozott, hogy ne haragudjak, de neki a jegyzetben említettel ellentétes a véleménye. Magyarázta is, miért.

Mivel a napok óta folyó új kormányátalakítási tárgyalássorozatok nem fejeződtek be a hatalmi szövetségben, még nem értékelhetjük ezt az újabb politikai kabarét.

Jólesik, ha az olvasó figyelemre méltatja akármelyik, akárcsak, nyúlfarknyi írásomat.

Érthető, talán meg is bocsájtható hiú érzés ez.

Nem mindenki örül a mostani szokatlanul meleg februári napoknak, ahogy az enyhe idei télnek sem.

Svájc népszavazáson döntött a bevándorlás drasztikus korlátozásáról, ismét kényes helyzetbe hozva saját kormányát, amely az EU-val kötött megállapodás révén 2002 óta szinte a nyílt kapuk politikáját folytatta bevándorlásügyben.

Tavaly, a bőséges hóesést követően az ablakpárkányra kitett puliszkával igyekeztünk enyhíteni a környék galambjainak éhét. Nem (galamb)szelíden, betyárul tolakodtak az ételért.

Ha lenne kéznél nyilvántartásom, a kedves olvasóval is közölném, hány miniszter fordult meg összesen 1990 eleje óta a román kormányban, és külön-külön az egyes tárcák élén. Szerintem magam is meglepődnék a statisztikai adatokon.

Ismerősök közötti beszélgetésekben gyakran hallani mostanában a „hosszú” kifejezést: arra vonatkozik, hogy ha egy adott témában az előadó nem akar, esetleg nem tud részletes magyarázatot, érvet fűzni mondanivalójához, elintézi a „hosszú” pillanatnyi divatszóval, ami amolyan „jópofi” beszólásnak is elmegy.