Ujj János

Az ukrán államvezetés újabb őrült intézkedéssel sújtotta az országban élő nemzeti kisebbségeket. Megtiltotta azt, hogy az iskolákban, közintézményekben, orvosi rendelőkben a hivatalos program idején más nyelven beszéljenek, mint ukránul. Még a magánjellegű beszélgetéseket is csak ukrán nyelven lehet lefolytatni!

Olvastam, hogy a nem is olyan régen felavatott hazai autópálya-szakaszokat hol itt, hol ott kell javítani. Pedig sem a havas, fagyos telek, sem pedig az óriási forgalom nem indokolja.

Meggondolatlanul beszélni, össze-vissza dobálózni a szavakkal senkinek sem ajánlatos. Egy megfontolt közember is megrágja mondanivalóját, mielőtt még szélnek ereszti, akár baráti körben is. Diplomatáknak, politikusoknak különösen nem ajánlatos. Annak súlyos következményei lehetnek egy országon belül is, de akár országok közötti kapcsolatokban is.

Olvasom, hogy az oslói Békekutató Intézet (az létezik, de hol a béke, amit kutat?) begyűjtötte adatok szerint a háborús konfliktusok száma, intenzitása és hossza a legmagasabb szintű a második világháború vége óta. Antarktisz kivételével szinte minden kontinensen ropognak a fegyverek. Hol sűrűbben, hol ritkábban.

Becslések szerint manapság mintegy 400 millió keresztényről mondhatjuk el, hogy ilyen vagy olyan módon üldözöttek, legalábbis hátrányos helyzetben vannak szülőföldjükön.
A fenti ténnyel kapcsolatban nemrég egy barátommal arról beszélgettünk hosszasan, hogy meddig lehet (kell?) szó nélkül eltűrni a keresztények üldözését a jelenkori világban.

Feleségem nemrégiben figyelmeztetett, hogy több utóbbi jegyzetemhez is a világhálóról „lehalászott” hír szolgálta az apropót. (Ezt sohasem rejtettem véka alá, meg is szoktam említeni a hírforrást.) Bár mint szinte mindig, most is igaza van életem párjának (ritka kivétel, amikor nem), de tudomásul kell vennünk, hogy manapság a korábban az utcán heverő banális téma is hamarabb kerül a világhálóra, különböző csatornákra, mint a polgárok, a közember tudomására egymástól közvetlenül, telefonon, avagy a bulvárlapok pletykarovatából.

A címet avval akartam folytatni, hogy „elszalasztott lehetőségek”. Csakhogy túl hosszú lenne, a szerkesztő úgyis megkurtítaná. (Néhai szép emlékű Török István az ilyenekre szellemesen mondta: Legalább a címmel ne fárasszuk az olvasót!) Így maradt a magyarázkodás a szövegben.

Ennek az írásnak a címét mondjuk arra a személyre, aki túlzottan elégedett önmagával. Aki a társasságban mindig nagyképűen „kinyilatkozik”, ellentmondást nem tűrve megmondja a „tutit”. Mindenben (szerinte) tévedhetetlenül, legyen az bármilyen esemény, jelenség, szakterület. Szava kinyilatkoztatásként hangzik el.

Egy román barátommal egy képzőművészeti kiállítás megnyitójára igyekeztünk a minap, amikor a Horia (Széchenyi) utca egyik házfalán fedeztük fel a következő feliratot: Jos guvernul mafiot! Vagyis le a maffiózó kormánnyal! Összenéztünk, s én megkérdeztem: Vajon melyikre vonatkozik? Barátom rálegyintett: Teljesen mindegy, nem sok a különbség közöttük.

Az emberiség írott történelme nem más, mint a mindenkori világhatalomért folytatott háborúk leírásának sorozata. Egyiptomtól, Mezopotámiától kezdve a folytonos harc új területek meghódításáért, népek leigázásáért, a határok kiterjesztéséért. Akár egy világhódító hadvezér akaratából, akár ideológiai, vallási vagy stratégiai célokból.

Az újaradi római katolikus templom vasárnap reggeli magyar nyelvű miséjén rendszeresen részt vesznek Sri Lankáról (Ceylon) származó férfiak, olykor nők is. Ismerik a miseliturgiát, rendszeresen járulnak szentáldozáshoz.

A rendszerváltást követő néhány évben alapított pártokkal, az azokkal együtt megjelent politikusokkal kapcsolatban számos vélemény alakult ki. Illetve fogalmazzunk pontosabban: alakítottak ki róluk. A közvélemény, illetve politikai ellenfeleik is.

Évek óta érkeznek a hírek a keresztény vallások visszaszorulásáról, az ellenük hozott megszorításokról szerte a világban. Elsősorban a nyugati liberális globalizáció erőszakos térhódításának következtében. Az egykor a katolicizmus bástyájának tartott Spanyolországban, Franciaországban, avagy az evangélikus-lutheránus vallás központjának tekintett Németországban (de másutt is) néptelenednek el a templomok, imaházak, Isten hajlékának épített keresztény épületeket rombolnak le, avagy alakítanak át diszkóvá, étteremmé, raktárrá, szerencsésebb esetben könyvtárrá, koncert- vagy kiállítóteremmé.

Nemrég a Brüsszelbe akkreditált nagykövetek megállapodtak egy jogszabálytervezetről, amelyben jelentősen kiterjesztik a terrorizmusra és a biztonsági fenyegetésekre vonatkozó „nemzetbiztonsági” mentesítéseket. Ismerve az európai államoknak a migráció okozta igencsak labilis biztonsági helyzetét, a szándék dicséretes lenne, de elemzők szerint ez lehetőséget adna az unió tagállamai kormányainak a bűncselekmények széles skálájának a felhasználására.

Az idősebbek, vagy a történelem iránt érdeklődők tudják, hogy a balti államok közül csak Svédországnak sikerült kimaradnia a második világháborúból. Gazdasága semmilyen kárt nem szenvedett, sőt Svájchoz hasonlóan töretlenül virágzott is. Miközben szerte Európában tonnaszámra hulltak a bombák, pusztultak a gazdasági javak, emberek milliói haltak meg, virágzó városok váltak romhalmazzá.