Ujj János

Bevallom, csak az 2026-os magyarországi választást megelőző kampányidőszakban hallottam először a címben szereplő kifejezést. Az akkor ellenzékben lévő pártvezető előszeretettel vádolta meg luxuséletmóddal a regnáló pártkoalíció egyes állami tisztségeket betöltő tagjait.

Vasárnaponként vagy jelentősebb egyházi ünnepek alkalmával egy kerekesszékben idős koldus ül városunk egyik temploma bejáratánál. Télen és nyáron, fagyban és aszfaltolvasztó hőségben, hóesésben és zivatarban egyaránt. Csak akkor hiányzik, ha valamely betegsége ágyhoz köti. Minden templomba igyekvőnek, vagy csak az éppen arra járónak köszön, udvariasan leveszi sapkáját, abba gyűjti a kapott pénzt. Nekem mindig „Jó egészséget, Tati!” mondattal köszöni meg az adományt.

Bizonyosan állítom, hogy a második világháború befejezését követően még nem volt ennyire pattanásig feszült a helyzet – a kül- és belpolitikai – a világban, mint manapság. Még a hidegháború évtizedeiben sem dörögtek annyi helyen a fegyverek, mint napjainkban. (Állítólag a világ egyharmadában, 71 országban!) Nem véletlen, hogy Alexander Vucsics, a lemondott szerb köztársasági elnök a harmadik világháború kitörését vizionálja.

Amikor a 20. század első évtizedében díszes ház épült az Óváros szélén, akkor az Erzsébet körút és az Óvártér sarka, ahol a város jelentősebb palotáit emelték, még nem számított belvárosnak. Igaz, közelében volt a vigalmi negyednek számító Hal tér a mulatóival.

Spanyolország külterületén, az Észak Afrikában fekvő Ceuta városában immár hosszú hetek óta áldatlan állapotok uralkodnak. Mintegy 10-12 ezer illegális bevándorló szinte megbénítja a különben 80 ezer lakosú település mindennapi életét. A bűnözés (elsősorban lopás) megsokszorozódott, a köztisztaság katasztrofális, a járványok kirobbanásának a veszélye tagadhatatlan.

A Mindenható kegyelméből hosszúra nyúlt életemben megéltem számos, korábban mindennapos foglalkozás kihalását és (talán) ugyanannyi megszületését is. Ha a mostani fiataloknak megemlítem azt, hogy a városban hat-hét évtizeddel ezelőtt még több tíz (harisnya) szemfelszedő, konflis, patkolókovács, fehérneműs, női- és férfiszabó, suszter, szódavizes, kárpitos stb. tevékenykedett, lehet, hogy egyes elnevezések tartalmát, jelentését csak a világháló segítségével tudják beazonosítani.

A sajtóban megjelent egyik írásomat olvasva valaki az anyaországból azt kifogásolta, hogy megfogalmaztam véleményemet egy ottani eseményről. Ugyanazt hozta fel érvként, mint az egykori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc. Szerinte a nem ott élők, a nem magyarországi adófizetők ne avatkozzanak be az ország belügyeinek alakulásába.

Sok-sok évtized alatt összegyűlt papírok, elfelejtett feljegyzések, gondosan rendszerezett cédulák, füzetek között válogatok. Szelektálok, hogy megkönnyítsem utódaim dolgát, amikor a számomra eljövendő végső elszámolás után rendet kell teremteniük a lakásban. Válogatom azokat, amelyek számukra semmitmondóak, elsőként kerülnének majd a papírhulladékok közé. 

Változik a világ, változnak a szokások. Az illemtanban, a mindennapi viselkedésben, az öltözködésben is. Ez utóbbiból egy emlék: gyermekkoromban Pernyáva (Erzsébetváros) negyedben mezítláb még elszaladhattunk Messer bácsi sarki szatócsboltjába a kenyérért vagy megdaráltatni a mákot, de a két sarokkal odébb nyitott „szoliba” (a Solidaritatea rövidítése) már illett legalább egy papucsot húznunk.

A város történelmét kicsit is ismerők tudják, Arad (sajnos) nem dicsekedhet sok-sok évszázados építményekkel. Mint Nyugat Európa.  Mifelénk a mintegy 140 éves török hódoltság előtt és alatt emelt építményeket a történelem viharai, meg a korszerűsítés igénye mind megsemmisítette. A 18. század eleji épületek közül csak a szerb ortodox templom és az újaradi római katolikus plébánia az, amelyről bizonyosan állíthatjuk építésének időpontját. Annak a századnak a közepén épült Flórián-kápolnát a kommunista érában, műemléki besoroltsága ellenére, egyetlen éjszaka alatt tüntették el a hatóságok. Akárcsak az egykori Török-házat a Heim Domokos (korábban Hal) téren.

Mármint eleink. Ez a felismerés a minap ötlött az eszembe, amikor láttam, hogy már a tanévzárás előtt országos megmozdulásra készültek a pedagógusok. Bukarestben már volt egy többezres tiltakozó felvonulás, előbb-utóbb talán vizsga- vagy tanévbojkottáló sztrájk is lesz belőle.

Figyelmeztetést kaptam a számítógépes szolgáltatómtól, hogy a „titkos” dokumentumaim nincsenek kellő biztonságban, könnyen hozzáférhetőek bárki számára. Elgondolkoztam a megfogalmazáson. Titkos jegyzeteket, intim naplót, szélsőséges ideológiai tartalmú feljegyzéseket, gyűlölködő hangvételű írásokat sohasem fogalmaztam meg. A megfogalmazottak meg újságcikkek, tanulmányok, könyvek formájában nyomtatásban is megjelentek. Bárki elolvashatta azokat, de mindeddig ellenük kifogást senki nem emelt.

A világhálón keresgélve (szörfözve?) találtam rá a székelyföldi Veres Zsolt egy „bejegyzésére”. Azért álltam meg a képnél, és nem pörgettem tovább, mert kezében egy magyar trikolóros üveget szorongatott. Meghallgatva első mondatát, ott is ragadtam annak végéig. Ugyanis első mondatában az aradiakat emlegette.

Annak idején, még a diktatúra alatt kötelező volt az oktatásban a nemzeti büszkeségre nevelés. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésében ezt a történelmi hagyományok hangsúlyozásával, de főképpen az ország „ragyogó” eredményeinek kiemelésével tették. Ezt a nemzeti büszkeséget kellett volna sulykolni a fiatalokba, nehogy eszükbe jusson a Nyugat felé kacsingatni, netalán legálisan vagy illegálisan elhagyni a földi paradicsomként nekik lefestett országot. A kommunista propaganda eredménytelensége nyilvánvaló lett.

Úgy vagyok az anyaországban tavasszal hatalomra került kormányzópárttal, mint a Csöpi-filmekben szereplő Matuska bácsi volt a német márkával. A filmben a szerepet alakító – Arad megyei gyökerekkel rendelkező (édesanyja, Nagy Terézia Pankotán született) – Bánhidi László színművész ismételgette a nyomozót játszó Bujtor István füle hallatára, hogy csak forintot fogad el fizetségként a turistáktól, mert valahogy nincs „bizodalma” a német valutában.