Ujj János

Egy korábbi jegyzetemben megemlítettem, hogy mennyivel közvetlenebbek lehetnének az államközi kapcsolatok szerte a világban, ha a politikusok, diplomaták időnként kilépnének a kötelező szigorú protokolláris keretekből, s nem a szabálykönyvben előírtak szerint, a tárgyalóasztal két oldalán ülve, a nemzetiszínű zászlócskák takarásában, jegyzőkönyv-vezetők jelenlétében beszélnék meg a vitás ügyeket.

Aki rendszeresen olvas egy újságot, rendszeresen nézi a tévéhíradót, hallgatja a rádió krónikáját, annak egy idő után unalmassá válik ugyanannak a hírnek a sokadik ismétlése, de még a kommentálás is. Pedig megvan a magyarázata: amit sokszor ismételnek, az igaznak marad meg a hallgató, néző, olvasó emlékezetében, még akkor is, ha köszönő viszonyban sincs a valósággal. Legyen annak célja egy politikai vezető, a regnáló kormány vagy az ellenzék lejáratása.

Minden csoda három napot tart – tartja a magyar szólásmondás. A szenzációra éhes médiában különösképpen. Immár az ukrajnai háború csak elvétve szerepel a hírek élén, mondjuk akkor, ha újabb amerikai vagy egyéb fegyverszállítmányok ígéretéről vagy érkezéséről esik szó.

Eltelt néhány nap a román–koszovói focimeccs óta, de bennem sehogy sem csitulnak a vegyes érzések. A kellemessel kezdeném: jó volt hallani, észlelni, hogy a bukaresti közönség túlnyomó többsége kifütyülte a randalírozó ultrákat, kifejezve azt, hogy nem ért egyet velük. Csak remélhetjük, hogy az UEFA illetékesei ezt is figyelembe veszik a mérkőzés elemzésekor, s a kellemetlen incidensnek nem lesznek következményei a román labdarúgó-válogatott kárára.

Az a tény közismert, hogy Böjte Csaba atyát immár nem egyszer érte támadás a romániai többségi médiában. Mert amit ő elért, az a román állam részéről elérhetetlen: olyan gyermekvédelmi intézményt létrehozni és működtetni, amelyet az ott lakó gyermekek is szeretnek.

Végiggondolva az idősebb korosztály tagjai megélte évtizedeket, rájövünk, hogy a kommunista érában mennyi hiábavaló badarsággal töltöttük, töltették velünk a rövidebbre vagy hosszabbra szabott földi életünk napjait, heteit. Nem akarom mindet sorolni (lehetetlen is lenne!), csak példákat ragadok ki.

Hallgatom a világhálón a Kada Sándor fizikussal készített beszélgetést. A műsorvezető az amerikai kongresszusban nemrég készített meghallgatásokról faggatja. Mint elhangzott: nem a meghallgatás ténye a szenzáció, hanem az, amit több meghallgatott is elmondott.

Még februárban, a kommunizmus áldozatainak napján két olyan filmet is láthattunk a Duna Televízióban, amely az egykori államvédelmi hatóság tevékenységét elevenítette fel. Azt, hogy miként működött a politikai rendőrség az úgynevezett szocialista tábor országaiban.

Nem dicsekszem, de (szerencsére) családtagjaimat, baráti köröm zömét jó humorral áldotta meg a Mindenható. (Mondogatjuk is: Mentsen meg az Isten egy humort nem értő, „savanyú” embertől!) Jól elszórakozunk együtt, senki sem haragszik meg egy-egy humoros, csipkelődő megjegyzésért. Ha közös élményekből, avagy filmekből, kabarétréfákból idézünk egy-egy mondatot, már mulatunk is, mert tudjuk, milyen poén következik.

A világ hírei között tallózva lépten-nyomon belebotlunk olyan információba, amely egyik-másik államfője vagy nemzetközi szervezet vezetője által elkövetett szabálytalanságokat, törvénytelenségeket tár fel. Amelyeknek semmiféle jogi, adminisztratív vagy egyéb következménye sem volt, nincs, (valószínűleg) nem is lesz. Mert a mostanság önkényesen értelmezett demokráciákban vannak egyelőbbek az egyenlők között, a diktatúrákban meg minden ellenzékinek befogják a száját.

Hallgatom kedves barátom panaszáradatát a minap a községükben működő otthonokban megejtett ellenőrzéssel kapcsolatban. Ahogyan a kiküldött csoport tagjai értelmezték és végrehajtották a bukaresti kormányutasításokat.

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely tagjai sokszor meneteltek. Nemcsak kommunista ünnepekkor, május elsején, augusztus 23-án, a szovjet megszállás alatt még november hetedikén is. Amikor pattogó ritmusú fúvószene kísérte végig vonulásainkat. Aradon a Szabadság tértől a Városházáig. De masíroztunk zene nélkül is, valahányszor pionír (úttörő) rendezvényre kellett kivonulnunk.

A világhálón nemrég kaptam meg a fénykép-összeállítást a tavalyi pamplonai bikafuttatásról. Csak hümmögök.

Korábban (rövid ideig) a televízióban volt olyan csatorna, amely spanyolországi bikaviadalokat közvetített. Eleitől a végéig, többet is egymás után. Bevallom, egyet sem tudtam végignézni. Elrettentett a szerencsétlen állatok hátából patakokban folyó vér látványa. S közben a közönség őrjöngött a „gyönyörtől”, szakadatlanul hangzott az olé, az állat minden egyes megsebzésénél felcsattant a taps. Nem tudtam végignézni a közvetítést. Valószínűleg nem voltam egyedül.

Olvasok egy hírlevelet avval kapcsolatban, hogy a jelenkori világban megtörténhet-e a konzervatív erők teljes elhallgattatása, kizárása a politikából. A kérdésre a válasz: nemhogy megtörténhet, hanem már meg is történt. A lehető legmagasabb szinttől kezdve.

Találtam egy rendkívüli figyelemre érdemes képet a világhálón. Törökországban készült a hónapokkal ezelőtti borzalmas földrengést követően. Egy porral borított, de sértetlen, karcolás nélküli szoborról. Mária és a karjában tartott kisded szobra. Mögötte egy katolikus templom megrepedt, de még álló fala, előtte az épület leszakadt tetőzetének farésze. Körülötte a lehangoló romok és a pusztulás.