Jó volna tudni, hányan emlékeznek még rá. A „hetvenkedők”, meg akik még szeretnének, de már a két hetesen is túl vannak. Szóval a szó szerinti „véndiákok.”
Erre mondják, hogy belecsaptam a lecsóba. Eredetileg úgy 20-25 köztiszteletnek örvendő hajdani aradi személyiség arcképét szerettem volna visszahozni a köztudatba, a ködösülő emlékezetbe.
Napokig töprengtem, vajon tudok-e újat mondani Róla. Érdemes-e felidézni alakját, személyiségét, mikor annyi mindent elmondtak, leírtak már legendás óráiról, vasárnapi sétáiról, irodalomtörténeti kutatásairól.
Kegyetlenül fújt az éles tavaszi szél, s mi, kisdiákok egy szál trikóban dideregve próbálgattuk a május 1-jei felvonulás dísztribün előtti jeleneteit. Újra és újra. Mikor végre valahára véget ért a Canossa-járásunk és felöltözhettünk, következtek a sportolók.
Mindig nagy tiszteletet éreztem az idős emberek iránt. Különösen akkor, ha megőrizték szellemi és lelki frissességüket. Ha ehhez még a korral szembe menő jó fizikai kondíció is társul, az valóban az élet nagy és ritka ajándéka.
A nagypapa pompásan ellátott, messze földön híres játéküzlete ott állt a Zrinyi (ma Goldiș) utca sarkán, a Bohus-palota helyén. A régi békeidőkben még Szegedről is ide jártak a vevők karácsony tájékán egy-egy különösebb játék megvásárlásáért.
Szülőföld, haza – látszólag világos, egyértelmű fogalmak. A valóság viszont jóval összetettebb és mélyebb. Aki nem került ilyen élethelyzetbe, aligha érti meg az ok és okozati összefüggéseket.
