Puskel Péter

Fiatal éveimben az egyetlen neurológus, akit közelebbről ismertem anyai ágon a rokonságomhoz tartozott. Sigmund Freud tanítványaként, a bécsi pszichoanalitikus iskola egyik híve, az aradi kórház ideggyógyászati részlegének megalapítója volt.

Negyedszázada lehetett, ilyenkor, karácsony küszöbén. Vendégségben jártunk, amikor váratlanul beállított egy rokonszenves külsejű, szakállas fiatalember.

Ha még köztünk lenne, most, a választások eredményeiről értesülve, bizonyára örvendene. A magyarság ügyének képviselete második énjévé vált. Két évtized egy életből nagy idő.

Huszonhárom ével ezelőtt már írtam róla. Akkoriban annak okán, hogy ő volt a legidősebb, egykoron Aradon érettségizett diák.

Maros-parti gyereknek számított, karnyújtásnyira volt szülőházától az öreg folyó. Lóstrand, Kisamerika, cukorgyári focipálya, Port Artúr – gyermekkora meghatározó helyei.

Egy olyan korban került feleségével Aradra pályakezdő művészként, amikor az „extravagánsabb” öltözék nyugatmajmolásnak számított, a szakállviselet pedig egyenesen a néphatalom, a szocialista építés külsőségekben is megnyilvánuló megtorpedózásával volt egyenlő.

A jeles elődök, Nesnera Aladár, majd Romulus Cărpinișan utáni időszak aradi szakmai oktatása elválaszthatatlan a nevétől. Valaki úgy jellemezte, hogy a mérnöki gondolkodás és a tanári hivatáshoz feltétlen szükséges pedagógiai érzék szerencsésen ötvöződött benne.

Népszerű ember volt. Sokan szerették, mert szeretetre méltónak születni kell. Vagy az élet nagy keresztútjain csak egyszerűen jó irányba kell elindulni? Aztán tovább menni? Ki a megmondhatója?!

Évszázadokat átívelt a pályája, hiszen nyolcvannyolc évet élt.
Az első világháború idején a 33-as gyalogezredben is szolgált, mégis a mai aradiak közül sokan, nagyon sokan ismerték és tisztelték.

Először iskolatársak voltunk, aztán kollégák, még később szomszédok. Ő is szerette a társasági életet.

Ha az Ibériai-félszigeten született volna, „barátnak” szólította volna mindenki.

Egy nagyon rossz időszakban volt a város első számú építésze. Sokat dolgozott, rengeteg apróbbnak tűnő munkában szakértőként vagy tervezőként működött közre.

Először iskolatársak voltunk, aztán kollégák, még később szomszédok. Ő is szerette a társasági életet.

Ha az Ibériai-félszigeten született volna, „barátnak” szólította volna mindenki. De hát nem adatott meg neki ez a véletlen. Aligha hiszem, hogy nevének értelmezhetősége boldogabbá tette volna. Jól érezte magát saját bőrében, noha voltak évek, amikor oka lett volna félni.

Reinhart Gyula bútorgyáros a két világháború közötti években az országos iparos szakmától megkapta a hajdani céhes világot idéző „mesterek mestere” címet.