Puskel Péter

A kerek kulturális évfordulók kapcsán – és mostanság szerencsére nem szűkölködünk ilyenekben – sok minden eszébe jut az embernek. Például az aradi színházépületek sorsa.

Szántay Lajos építész remekműve a helyi cégek és az aradi iparosok jelentős hozzájárulásával alig több mint két év alatt készen állt a nagy eseményre.

A tanévnyitásra befejeződött a Moise Nicoară Főgimnázium restaurálása. Örömmel tapasztaltam, hogy igencsak mutatósra sikerült. Ez már önmagában is nagy szó, hiszen az utóbbi időben három épületről állítható nyugodt szívvel ugyanez.

A Romániai Írószövetség Aradi Fiókszervezete már felépítésénél fogva is sajátos. A legfiatalabbak közzé tartozik az országban, csupán 1994-ben alakult meg, ám ennek ellenére régiós vonzáskörzete igen nagy: kiterjed brassói, dévai, nagylaki és nagyváradi írókra, költőkre, műfordítókara.

Arad hosszú történelme során több malomkő között őrlődött. Az erdélyiség szelleméből ide, a végekre csak halvány fuvallatok érkeztek, a Bánság határa földrajzilag a Maros bal partjáig húzódott; a Partium szívverése Nagyváradról küldte impulzusait déli irányba több-kevesebb eredménnyel.

Id. Vásárhelyi János, Arad egykori alispánja birtokainak egyikén, Lőkösházán kastélynak is beillő udvarházat építtetett valamikor az 1800-as évek elején. A kor ízlésének megfelelően több hektáros gyönyörű parkkal övezte az építményt.

Véget értek a hagyományos városnapok, amelyek egyes szélsőséges húrokat megpendítő aradiakban még ma is keserű szájízt hagynak. Már ami az esemény, időpontjának kiválasztását illeti, merthogy ez a város régebbi históriájára, a szabad királyi városi rang elnyerésével járó kiváltságokra emlékeztet, nem valamilyen 1920 utáni dátumra.

Romhalmazzá vált a szocialista iparosítás egyik utolsó aradi fellegvára, az IMAR bútorgyár. A kolosszusnak néhány éve már csak egy elárvult, egykori dicsfényétől erősen megfosztott csarnoka és a benne a végsőkig kitartó szakik maroknyi csapata dacolt a kérlelhetetlen idővel.

Már a betegségének a híre is főbe
kólintott, de gyors halála valósággal letaglózott. Ízig-vérig közéleti
ember volt, barát és kolléga, akire bármikor számíthattál.

Kevesen tudtak róla, ám akik ismerték történetét, büszkék lehettek rá. Az újaradi temetőben pihent Skultéty László, a világ legidősebb huszára. Életének lényegét summázta az a frappáns, magyar nyelvű sírfelirat, amelyet az 1889-ben felállított díszes sírkőre véstek az aradiak, és amelyből kiderült, hogy 81 évig (!) szolgált huszárként ugyanabban az ezredben.

Dankó év van, halálának 110. évfordulója, s ha nem írtam volna már régebben a híres prímás és dalszerző aradi fellépéseiről, kalandjairól, most bizonyára sietve megtenném.

A szép emlékű hegyaljai villamosvasút és a kultúrpalota jubileuma közül az előbbit már elpuskázták az ebben érdekeltek, hiszen a megemlékezésre talán a „roppant csend” a leginkább illő jelző. Egy lelkes bélyeggyűjtő ugyan önszorgalomból pecsétet készített, s néhány beavatott borítékjára rákerült a stempli, de hát ez édeskevés egy ilyen alkalomhoz.

Költők, művészek neve évszázadokra bevésődött a köztudatba. A tudomány és a műszaki haladás nagyjairól jobbára csak a szakmabeliek beszélnek elismeréssel.

Most, hogy már nincs közöttünk, elgondolkozhatom azon, hogyan is kerültünk olyan közel egymáshoz.

Még frissek emlékeimben az 1848-as forradalom kitörésének 165. és az ereklyemúzeum megalakulásának 120. évfordulójával kapcsolatos események, mikor a régi lapok között búvárkodva egy furcsa levélről olvashattam.