Puskel Péter

Ennyi gombócból is elég egy több gyermekes családnak – mondogatta hajdanvolt kollegám, amikor 55. születésnapját ünnepeltük.

Arra gondoltam, ha most ide csöppenne egy idegen, mondjuk Európa hűvösebb országaiból, ahol nagyobb kultúrája és becsülete van a munkának, milyen következtetésekre jutna.

Vannak emberek, akik évtizedek óta különböző tájain élnek a nagyvilágnak, de gyökereiket nem tudják, talán nem is akarják eltépni.

Jó tíz éve sózta a fogyasztók nyakába az egyik élelmes cég a fűtésmérőt, amely „repartitorként” ékelődött be a köztudatba. Sokan, talán a városi távfűtésbe kapcsolt fogyasztók többsége bedőlt a szolgáltatást hirdetőknek. Meg annak a fenyegetésnek, hogy ez bizony kötelező lesz mindenki számára a távfűtési hálózatban.

Belvárosi lakótömböm nemrég volt kereken fél évszázados. Jómagam több mint huszonöt éve ide járok haza. Azt mondják a szakemberek, hogy matuzsálemi korú blokk, amelyben minden előfordulhat: megreped a támfal, beázik a legfelső emeleti lakás, csöpög az alagsori csatorna, kilyukad a fűtőtest, felpúposodik a parketta.

A magyarság történelmének egyik legnagyobb rezonanciát kiváltó eseménye, az1848–1849-es es forradalom és szabadságharc a köztudatban elválaszthatatlanul összefonódott Kossuth Lajos nevével.

Az első hallásra a valóságtól némiképp elrugaszkodott, ám alapvetően jó ötletet valóságos rögeszmévé erősített az elmúlt időszakban a hit: egyre komolyabban, egyre meggyőzőbben próbálják elhitetni velünk, aradiakkal, hogy van mit keresnünk a kulturális főváros címért folyó európai versengésben.

Az idei kerek évfordulók között könnyen megeshet, hogy megfeledkezünk róla: 170 éve látta meg a napvilágot a magyar és az egyetemes piktúra egyik óriása, Munkácsy Mihály.

A decemberi könyvbemutatók, a január közepén egymás mellé kerülő képzőművészeti kiállítások minden várakozást felülmúló közönségsikere cáfolja borúlátásomat.

Baráti körben gyakori beszédtéma könyveink sorsa. Egy életen át gyűjtöttük, érdeklődéssel olvastuk, lapozgattuk őket. Ismereteink javát belőlük merítettük.

Az ünnepi bódulat még nem szállt el teljesen: karácsony, János-nap – egy időben a leggyakrabban előforduló magyar keresztnév –, szilveszter, vízkereszt, az ortodox naptár szerinti Szent János – megannyi alkalom a lazításra.

– Valóságos eseményzápor, könyvlavina zúdult reánk az utóbbi hónapokban, nem lehetne ezt jobban elszórni, egész évre beosztani? – szögezte nekem a kérdést metaforákat kedvelő barátom. Ő mindenütt ott van, ahol a szellemi javak területén valami terítékre kerül, hogy egy kissé fellengzős kifejezéssel éljek.

Volt egy időszak, amikor a „zenekar” első sorában ültünk. Amikor a város nevét történelmi eseményekkel, ipari fellegvárakkal, kimagasló sportteljesítményekkel, pezsgő szellemi és társadalmi élettel kapcsolták össze. Amikor figyeltek Aradra és irigyeltek minket.

Régi igazság: jó szomszédolni, jó elmenni a „hasonló cipőben” járókhoz, hogy megtapasztaljuk, ők miként válaszolnak az élet szolgáltatta kihívásokra, hogyan oldják meg a város, a közösség életében nagy horderejűnek számító események, jelentős kerek évfordulók társadalmi tudatosítását.

A húzd meg, ereszd meg vagy egy szép hajdani magyar film címét idézve az oldás és kötés mindennapjaink velejárója. Vannak időszakok, olykor hetek, talán hónapok is, amikor szinte nem történik semmi érdemleges közvetlen környezetünkben. Máskor viszont már-már követhetetlenül felgyorsulnak az események. Most éppen egy ilyen periódust élünk át.