Puskel Péter

A blogírás divatját éljük. Aki nem ír blogot, vagy legalább nincs fenn a Facebookon, az nem is létezik – fogalmazta meg velősen, nem minden malícia nélkül egyik ismerősöm. Hát valóban van benne valami, még, ha nem is az igazi.

Huszonharmadik alkalommal rendezte meg szeptember első napjaiban egyre nagyobb érdeklődésre számot tartó évi konferenciáját a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság.

1920 – A Trianon utáni megváltoztatott határok új, merőben szokatlan gazdasági, társadalmi, nyelvi és kulturális közeget jelentettek a magyar ajkú, a befogadó ország iránti lojalitás elvét valló aradi zsidóság körében.

1880 – Deutsch Bernát és Spitzer Ignác adományaiból 1861-ben létrehozott kórházat pár év alatt korszerűen felszerelt egészségügyi intézménnyé fejlesztették.

1717. – Báró Cosa István várparancsnok (a mai Teba gyár környékén lévő régi várról van szó) védlevéllel letelepedési engedélyt ad Arad városában Eliás Izsák és Márkus Mayer nevű zsidó férfiaknak és családtagjaiknak azzal a feltétellel, hogy más, mózes felekezetű társaikat, rokonaikat nem hozzák be a városba. A Mosóczy-telepi neológ zsidó temető legrégibb sírja éppen az 1754-ben elhunyt Éliás Izsáké.

Ünneprontónak lenni hálátlan dolog. Távol áll tőlem, hogy elvegyem honfitársaimtól az öröm ritka pillanatait, amikor feledve gondjainkat, lemaradásunkat, tehetetlenségünket, talán önzésünket is teret engedhetünk pár napra a szabadlelkű örömöknek.

A történtek után ki merészelné kijelenteni, hogy mifelénk unalmas, eseménytelen ez a tikkasztó, forró nyár. Idén itt, a Maros alsó folyásánál, a korábbi éveket messze felülmúlja a képletes és a valódi dörgésektől kísért zivatar.

Akinek van szeme, látja, tapasztalja. Akinek van füle hallja. Jó pár éve már, hogy magasra szökött a „battonyai láz”.

A nyári hónapok nem jelentik feltétlenül a szellemi tunyaságot, az uborkaszezont. Arad, a sokak által álmosnak, unalmasnak tűnő határ menti város olyan események színhelye, amelyek megpezsdítik, felkavarják a tikkasztó levegőt, az alföldi hőséggel replikázó felhőszakadások, zivatarok kakofóniáját.

Kivételes szerencse, ha akadnak olyan emberek, akik rohanó, tülekedő világunkban szerepet szánnak a szép, emberi szónak, a világos gondolatnak.

Negyedik alkalommal rendezte meg a múlt hét végén a Romániai Írók Szövetségének Aradi Fiókja az irodalmi folyóiratok kollokviumát.

És akkor a finálé! Azokról az emberekről, akikkel évtizedekig „egy húron pendültem”, és mikor ezt írom, a barátságot és a kollegialitást nem is említem. Elmentek, mert az újságírók hamar halnak. Felemészti

Eredetileg 25 részesre terveztem ezt a sorozatot. Olyan emberekre gondoltam, a legkülönbözőbb társadalmi kategóriákból, akik tettek valamit ezért a városért, népszerűek voltak és nem olyan régen éltek, hogy a maiak ne emlékeznének szeretettel rájuk.

Az ember azt hinné, hogy a technikai fejlődés mai szintjén nincsenek, aligha lehetnek a múlthoz fűződő „szakmai” titkok. Pedig még akad belőlük jócskán: kisebb és nagyobb horderejű.

Az önzetlenség mintaképe volt, csendes, szerény, visszahúzódó. Az a típus, akit mindenki szeret, s mindenki ki is használ.