Hollai Hehs Ottó

A magyar sporttörténet egyik legkiemelkedőbb egyénisége, Balczó András (1938. aug. 16.) szerdán töltötte be 85. életévét. Kívánunk neki még sok-sok egészséges, boldog esztendőt. Ezzel az írással emlékezünk pályafutására.

Ha a magyar miniszterelnököt dicsérni kell, én nem megyek a szomszédba. Igen, a magyar politikatörténet statisztikája szerint Orbán Viktor nemzetünk eddig legsikeresebb miniszterelnöke, ez nem lehet vita tárgya. Eddig öt választást nyert meg, elég fölényesen, ilyen még nem volt mióta 1867-ben megválasztották gr. Andrássy Gyulát, aki a Monarchia első magyar miniszterelnöke volt. ( A 48-as minisztereket nem számítom ide.)

Európa ma a háborús hisztéria ragályos és életveszélyes betegségében szenved. A betegséget nem mi európaiak terjesztettük el, nem egy autoimmun betegség, a vírus a tengeren túlról terjedt át, áthozták, átküldték és itt – talán legerősebben – Brüsszelben, termékeny talajra talált, terjed, egész szervezetünket, főleg az agyunkat megfertőzi, és ha nem találunk gyorsan ellene orvosságot, a betegség vége: halál. A betegség ténylegesen hasonlít a hisztériához, de annál sokkal veszélyesebb, mert a hisztériát annak idején a gyerekeknél egy pofonnal, felnőtteknél hideg vízzel lehetett gyógyítani.

Régi magyar közmondásunkat fiataljaink talán nem is ismerik, magyarázom röviden: a sok beszéd legtöbbször szófecsérlés, és nem is érinti a lényeget, amit pedig röviden, legtöbbször kevés szóval is el lehet mondani.

Háromnapos ünnep volt Magyarországon és a Kárpát-medence magyar lakta területein.

Három éven belül a pápa másodszor látogat Magyarországra. Vajon mi ennek a jelentősége, és milyen távlatokat nyithat a jövőt illetően? Nem könnyű felelni, de találgatni lehet.

Az utópia a legtöbb esetben csak álom marad. Mióta gondolkozó ember él a földön, a legeszesebbek, szellemi életünk legkiválóbbjai igyekeztek a társadalmi együttélést rendezni, életünket jobbá, boldogabbá tenni.

A kérdésre sok féle válasz érkezhet, függően a választ adó nemzetiségétől, képzettségétől, világnézetétől és talán szellemi alkatától.

1929-ban jelent meg az akkor 31 éves német író, Erich Maria Remarque híres regénye, a Nyugaton a helyzet változatlan.

Pár évvel ezelőtt, szép kora őszi napon, beléptem régi kedves iskolánk udvarába, ismét gyülekeztek a vén diákok, az Alma Mater kétévenként megtartott találkozóján. Talán húsz méterre a kaputól, jobbra-balra kis csoportok álltak, beszélgettek. Ismerőst kerestem.

Bárcsak ne volna igazam! Sajnos amit nap mint nap tapasztalunk, bizonyitja, hogy a zürzavarokból nem tudunk kilábalni, és állandó ellentmondásokba keveredünk.

Fél óra alatt elolvasom az álláspont rovatban megjelent két cikket, ugyanazon az oldalon, lapunk két „törzsszerzőjétől”, és látom, hogy homlokegyenest ellenkező véleményen vannak.

Ha már világunk, akkor Davos, ahol idén is Világgazdasági Fórumra gyülekezett a pénzelit.

Szilveszterkor hiába durrogtatunk petárdákat, semmilyen tűzijáték vagy zajkeltés, nem fogja elűzni a gonosz szellemeket környezetünkből.                                                               

A hosszú évtizedek során voltak nagyon rossz éveim. Tizenegy éves koromban például – 1944-et írtunk, a nagy háború legvéresebb, legszörnyűbb éve volt.