Ujj János

Nem vagyok egyedül, aki többször is beleütközött, beleütközik az anyaországiak elutasító viselkedésébe. Azokéba, akik az erőszakosan agitáló balliberális média hatására kinézik az országból a határon túli magyarokat. Mint egyik okozóit anyagi helyzetük romlásának.

Édesapám haláláig az aradi textilgyári focicsapat lelkes szurkolója volt annak megalakulásától. Ismerte játékosait, edzőit, felállításokat sorolt, emlékezett a nagy derbikre dátumokkal, góllövőkkel.

Visszajelzés érkezett egy korábbi írásomra. Annak megjelenését követően, a Szent Csont Klub kérdésben meghurcolt egyik szereplő külföldről a telefonba úgy fogalmazott édesanyjának, hogy „úgy látszik, rehabilitáltak bennünket”.

Furcsa világban élünk.

Hirdetjük: a világszervezet (ENSZ) és annak különböző szervei (FAO) úgymond az emberiség égető gondjainak, mindenek előtt az éhezésnek a megszűntetéséért tevékenykednek.

Legkisebb unokám mutatja legújabb „szerzeményét”. Karácsonyra kapta a több babából álló kollekciót. Bevallom: rémálmaimban sem szoktam ilyen csúnya személyekkel találkozni.

Olvasom egy barátom könyvét az anyaországi politikai rendőrségnek a Kádár-rendszerben folytatott „művelődési-elhárító” tevékenységéről.

Megbékélésre, az átélt borzalmak felejtésére igyekszik rábírni a világ a nemrég még egymással fegyveres konfliktusban lévő országokat, népeket. Egyházak, politikusok, diplomaták, karitatív szervezetek munkálkodnak a megbékélésért. Kétségtelen: nemes célkitűzés. Csakhogy…

Az anyaországi média híre: a kaposvári Rákóczi edzője lett Selymes Tibor. Valahogy így hangzott el: bajnoki táblázat utolsó helyén álló labdarúgó csapatot ezután a román szakember készíti fel.

Azt hiszem, sokan vagyunk, akik valljuk: minden népnek joga van sorsának alakításához. Az autonómiához, avagy az önálló államhoz, akár a csatlakozáshoz az anyaországhoz.

Nem panaszkodom, de az én generációmnak kijutott a megszorításokból. A második világháborút követő kartellás rendszerből, az „új” társadalom építésének nehézségeiből, a kommunista diktátorok grandomániáiból. 1989 után pedig a hatalomért egymással küzdő politikusok hozzá nem értéséből. Nagyon elegünk volt a balekságukból!

A hír jelentéktelen, de a román nyelvű média azonnal rávetette magát, és szétkürtölte országnak, világnak: egy székelyföldi lelkipásztorhoz kiszállt a rendőrség, s lakásán fegyvert foglalt le. Mégpedig nem is akármit, hanem egy ágyút!

Román anyanyelvű városvédő barátom majdnem éjfélkor hívott telefonon (vagyunk olyan viszonyban, hogy megengedhetjük a kései időpontot), s felháborodva közölte, hogy eltűnt egy magasságjegy a városközpont egyik épületéről.

Még a diktatúra idején ezredesi rangban nyugalmazott alezredes ismerősöm minden találkozásunk alkalmával olyan dicshimnuszokat zeng az egykori szocialista hadseregről, az ott uralkodó fegyelemről, mintha (példaként) az a francia idegenlégió felkészültségi szintjén lett volna.

Tagadhatatlan, hogy a szlovák nacionalista hatalom elérte célját: sikerült kiűznie az országból Malina Hedviget. A szlovák kormány olyan lélektani terhet rakott a fiatalasszonyra, hogy az, immár kér gyermeke védelmében, kénytelen volt meghátrálni.

Orvosi rendelőbe érkező középkorú hölgy benéz az asszisztensnő szobájába, de ott senkit nem talál. Az előtte érkezett, az előszobában türelmesen sorára váró négy-öt pácienstől érdeklődhetne orvosról, asszisztensről, az esetleg benn lévő betegről, de nem teszi.